Tegnap este, valamivel tizenegy után elkaptam vagy tizenöt másodpercnyi töredéket az RTL II. híradójából. Láttam egy kezet, amely mikrofont tartott Kósa Lajos debreceni polgármester szája elé. Fiatal női hang pedig azt kérdezte, vajon miért most indították újra az anyatejgyűjtő-akciót.

A Fidesz-politikus arcán megrökönyödés látszott, majd szó nélkül sarkon fordult, és otthagyta az újságírónőt. Eltelt két-három másodperc, és újra feltűnt a képernyőn, mert nyilván rájött, hogy rossz vért szül, ha a nyilvánosság képviselőjét faképnél hagyja. Ezt felelte, szó szerint idézem: „Nem tudna olyat kérdezni, amire jót lehet mondani?” A válaszán eltűnődtem. A kormányzás negyedik évében, három hónappal a választási ciklus lejárta előtt egy kétszázezres magyar város elöljárója, mellesleg a vezető kormánypárt ügyvezetője vágyik a jó szóra. Már-már sajnálni kezdtem, de közben utánanéztem a részleteknek.

A kereskedelmi tévé Debrecenben tartósan időző munkatársa korántsem olyasmit kérdezett, ami eltért a sajtótájékoztató témájától. Éppenséggel kérdezhetett volna. Nincs törvénybe iktatva, hogy csak a sajtórendezvény meghívóban rögzített témáját szabad firtatni. (Bár nem akarok tippet adni a nyilvánosságot leleményesen korlátozó törvényhozóknak.) Kiderült, hogy a búcsúzó esztendő végén bezárták a régió egyetlen anyatejgyűjtő állomását. Egy héten át nem kaphattak anyatejet a debreceni klinikán lévő csecsemők, akiket valamilyen okból nem táplálhatott az édesanyjuk, a bő tejű kismamák pedig elestek némi jövedelemtől. Az önkormányzat arra hivatkozott, hogy veszteséges volt az üzletág. Azt jelentette be a polgármester, hogy néhány napnyi kihagyás után mégis meggondolták magukat. Ha ezt mondta volna el a tévé kamerája előtt is, alighanem rokonszenvet keltett volna a nézők körében. Ehelyett inkább a támadást és a visszakérdezést választotta.

Sok szállal kötődöm Debrecenhez. Az egyetemén tanultam, a nagybátyám volt talán legismertebb cukrásza a Bem-téren, sok helybéli újságírót ismerek. Nem lepett meg Kósa Lajos reakciója. Idestova másfél évtizede uralja a várost, ahol a nyilvánosság képviselőit a vazallusának tekinti. Aki pedig nem paríroz neki, azt igyekszik félreszorítani, többnyire sikerrel. Akad azonban egy-két újságíró, aki országos médiumot tudósít, és nem tőle függ. Ők azok, akikhez néhány másodpercnyi gondolkodás után visszamegy.