Minden napra próbálok begyűjteni legalább egy mondatot, amely jellemzi a kor hangulatát. Olykor több is akad, vannak viszont olyan napok, amikor azt az egyet is nehéz összekaparni. Ilyen a január elseje, amidőn nem jelennek meg az újságok, és a digitális sajtó ügyeletes szerkesztői is lustálkodnak. Tegnap azért akadt két mondat, belőlük különös képzettársításom támadt.

Az ellenzék egyik vezető politikusa, Bajnai Gordon YouTube-üzenetben nevezte 2014-et a változás és remény évének, bár hozzáfűzte: „A győzelembe vetett hit nélkül a győzelem sem lehetséges.” Tőle függetlenül szólalt meg a Hír TV stúdiójában Rost Andrea operaénekes, aki nem bajlódott politikai üzenetekkel. Szakmai tapasztalatait így foglalta össze: „A zene hallgatás.” Nem lesz belőle szállóige, ahhoz sokat kellett volna rajta dolgozni, engem mégis elgondolkoztatott. Filmkritikusként tanultam meg a montázstechnikát; ha két képet egymáshoz illesztünk, többet jelentenek önmaguknál, mert asszociációt (képzettársítást) váltanak ki. Azóta megtanultam, hogy ugyanez lehetséges két mondat nyomán is. Ha tehát a zene hallgatás, akkor bizony a politikusok ritkán ülnek be az operaházba vagy a koncertterembe. Ők ugyanis beszélni szeretnek, nem pedig hallgatni.

Sokáig vezettem egy civil szervezetet, és voltak olyan témák, amelyekre politikusokat is hívtam. A legritkább esetben jöttek el, holott nem ártott volna nekik, ha meghallgatják az adott témához értő szakembereket. Néhányan meg is mondták: ők ahhoz szoktak, hogy főszerepet kapjanak. Ha azért hívom őket, hogy beüljenek a közönség soraiba, ne is számítsak rájuk. Ilyen érvelés után példálóztam a budapesti Katona József Színházzal, amely azért jutott ki a világba, mert alkotóközösséggé forrt össze. Vezetői az első perctől kezdve szorgalmazták, hogy a színészek felváltva kapjanak fő- és epizódszerepeket. Ebből lett a sajátos jam session. Az örömzene lényege, hogy a zenekar minden tagja eljátssza a maga szigorú keretek közé szorított rögtönzését, aztán visszalép, és kíséri a következő szólót.      

A politikusok értették ugyan a példabeszédet, a következő alkalommal mégsem foglaltak helyet a hallgatóságban. Idővel le is mondtam az invitálásukról. Most éppen ellenzékben tartózkodnak, és az a benyomásom, hogy talán hallják, de nem akarják meghallgatni a fogyatkozó, bár még kimutatható kormányváltó többséget, amely összefogásra ösztönzi őket. Ezért pislákol a győzelmükbe vetett hit.