Tegnap óta zajlik a női kézilabda világbajnokság. A magyar válogatott egy északszerb és délmagyar városban, Újvidéken kezdte a csoportmérkőzéseket. A fedett csarnokba tódultak a magyar szurkolók a határ túlsó oldaláról és persze a Vajdaságból is. Ha Szerbia rendezné a labdarúgó világbajnokságot, és a magyar válogatott véletlenül eljutna Újvidékre, vajon hány drukker kísérné el?

Miközben fölcsendült a Himnusz, a kamera pásztázta a magyar lányok arcát. Egy kivételével bármelyiket fölismerném, ha szembe jönne a pesti Nagykörúton. Azt az egyet is kitaláltam: Triscsuk, egy honosított ukrán a timosenkósan fonott szőke hajával. Vagy tíz éve játszik nálunk, és kitűnően beszéli a nyelvünket. Erről megint eszembe jutottak a válogatott focisták. Ha szembe jönnének a Nagykörút és a Baross utca kereszteződésénél, vajon hányat ismernék föl? Talán Dzsudzsákot az orráról és Varga Józsefet a kopasz fejéről. De őket is csak azért, mert külföldre szerződésük előtt abban a városban fociztak, ahová egyetemi éveim érzelmileg kötnek. A többi válogatott úgy suhanna el előttem, hogy észre se venném őket.

Nemcsak azért, mert eredménytelen a labdarúgó válogatott, és a bajnoki mérkőzések nézhetetlenek. Azért is, mert a hazai mezőnyből külföldre szerződtek a legügyesebbek, sőt van közöttük olyan - Szalai a Schalkéből -, aki egyetlen percet sem játszott az NB I-ben. Aki csak teheti, menekül a magyar állófociból, ellentétben a női kézilabdázókkal, akik ha játszottak is külföldi csapatokban, hazaszállingóztak. Az itthoni lett a világ egyik legerősebb bajnoksága, még külföldi világsztárok is szerződnek ide - például a Győrhöz -, mert anyagilag is megéri nekik. Ahol pedig van színvonal, ott akad szponzor, néző, nyilvánosság és ismertség is. E jelenség okát tegnap értettem meg.

Mielőtt elkezdte volna világbajnoki szereplését a magyar női válogatott, a Sport TV egyórányi műsoridőt szentelt a csapatnak. Az operatőr villanásnyi jelenetet vett föl az utolsó hazai edzésről. A jobbszélső, Bódi-Bognár tért ölelő átadást kapott, és bal kézzel úgy bevágta a labdát, hogy majd’ hanyatt esett a kapu. Nem strapálta magát gyerekdajkálást imitáló mozdulattal vagy ujjszopással, hanem éleset fordult, és inaszakadtából rohant visszafelé. Beérte azzal, hogy amikor a saját hatosához ért, pacsizott a két mellette visszaérkező játékostárssal. Ő ugyanis nemcsak jobbszélső, hanem jobbhátvéd is, és kiiratkozna a válogatottból, sőt a klubcsapatából is, ha állva játszana.