1963 novemberében két komoly beruházásra szántam el magam. A zsebpénzből vettem huszonhat forintért egy magyar-német zsebszótárt. Öt forint nyolcvan fillérért pedig egy halványbarna - vagy kifakult? - fedelű, kétszáz oldalas, kockás füzetet. A kételkedő utókor megnyugtatására közlöm, hogy rá van írva az ára. Most a november 22-i bejegyzést böngészem.

Egy kamasz fiú rokonszenvét két lány között osztom meg. Az egyik, Brigitte Kelet-Berlinben él. Épp arról tudósít, hogy négyemeletes házban laknak, és több mint két éve a padlás közepén húzódik a határ. Ők csak a szögesdrót egyik oldalán teregethetnek. Ezen csodálkozom. A másik lány K. Betti, akivel reggelente azonos időben indulunk a gimibe, ő azonban a főutca másik oldalán. Át-átpislantunk egymásra, és ha sok a járókelő, úgy tartjuk szemmel egymást, hogy mindkettőnk fején látszik a katonás egyensapka. (Kecskeméten majd’ minden közintézményt Katona Józsefről neveztek el, a gimnáziumunkat is.) Utam az Alföldi Áruház mellett visz el, a vastag napló szerint megállok a kirakatnál, és ellenőrzöm, megvan-e még a másnapi születésnapra kinézett ajándék. Leginkább a dohánybarna bőrtokja tetszik, és a vékony, körbe érő szíja, melybe a csukló dugható. Anyámmal már megbeszéltem, de apám még nem tud róla. Izgulok, vajon áldását adja-e a beruházásra.

Délelőtt jeles történelemből, de közepes matematikából, mert Nyaviga tanár úr pikkel rám. Délután atlétikai edzés, elismerem, hogy zajos lábizom-erősítő gyakorlatok a lépcsőn. Nyaviga tanár úr kirohan a fizikaszertárból, és kiabál. Csakugyan megorrolt rám. (Bosszúból elfelejtettem a vezetéknevét.) Esti krónika anyámék fűtött szobájában, a világvevő rádió mellett ülve. Hallom, hogy Amerikában meggyilkolták Kennedy elnököt. Apám hegyivadászként csinálta végig a világháborút, még fogságba is esett, és azt dörmögi, hogy holnap kitör a harmadik világháború. Ekkor már sejtem, hogy lőttek az Alföldi Áruház kirakatában látható zsebrádiónak. Holott milyen jó lett volna a fűtetlen szobámban, dunyha alatt hallgatni.

Egy évvel később anyám mégis kiharcolta. Három év múlva pedig, immár debreceni egyetemistaként bedolgoztam magam a Hajdú-Bihari Naplóhoz. Bényei József, a kulturális rovat vezetője azzal bízott meg, hogy hetenként írjak kritikát a Magyar Rádió műsorairól. A harminc soros jegyzetekért alkalmanként ötven forint kaptam, a beruházás termőre fordult.