Ifjú pályatársam megtisztelt a véleményével. Földi Bence az Alternatíva.hu felületén fejtette ki, hogy „alapvető tévedésben” vagyok. Szerinte nem szerencsés kijelenteni, hogy az Elbától nyugatra fekvő országok médiavállalkozásai gazdasági jellegűek. Megállapítása szíven ütött. Negyedszázada tanítok médiatörténetet, tizenöt könyvem közül tizennégy a sajtóról szól (közülük az egyik ráadásul tankönyv). Hogyan nézzek a diákok szemébe? Talán enyhítő körülmény, hogy újságíró lévén majd’ minden tévedésemet nyilvánosan követtem el, ez azonban csöppet sem vigasztal.

Vitapartnerem szerint tőlünk nyugatra is érzékelhető politikai befolyás a médiában. Ezért sem különböztetné meg úgy az ottani és az itteni gyakorlatot, hogy ott nyereséget sajtolnak ki a szerkesztőség tevékenységéből, itt pedig akár veszteséges is lehet a működtetés, ha egy párt politikai hasznot lát benne. A politikai befolyásra példákat is hoz az angolszász sajtóból. Elismerem, hogy a brit BBC-ben vagy a német ARD-ben és ZDF-ben szintén igyekeznek érvényesíteni befolyásukat azok a fránya politikusok. Néha sikerül is nekik, az alkalmi kudarcokkal azonban szívesen élnének együtt a magyar közszolgálati médiumok folyamatosan megalázott munkatársai.

A pártok már csak ilyenek, nem röstellik a maguk szolgálatába állítani az újságírókat. Csakhogy a fejlett polgári demokráciákban ezt legföljebb informálisan tehetik meg. Nem utasíthatjuk szíre-szóra a jogokkal körülbástyázott közszolgálati, illetve a magánkézben lévő szerkesztőségeket. Kelet-Európában viszont hagyománya van a pártsajtónak, amelyet a rendszerváltás után nálunk párthoz közeli sajtónak kereszteltek. A hazai média éppen azért érdekes, mert itt vannak a nyugat-európai befektetők a maguk ottani beidegződéseivel, és szemléletükkel brutálisan ütközik az állami médiafelfogás. Ez a harc nem föltétlenül a legutóbbi három és fél év eredménye. Az Orbán-kormány csupán tökélyre fejlesztette a hatalmi arzenált, törvényesítette a nyilvánosság korlátozását.

Töredelmesen bevallom, erről a folyamatról én bizony beszélek a kommunikáció szakosoknak. Földi Bence bejegyzése óta gyötör is a lelkifurdalás, hátha csakugyan félretanítottam azt a négy-ötezer diákot, akivel összehozott a sors. Bár „alapvető tévedésemre” nem az ifjú pályatárs utalt először. Néhány hete már a szememre hányta egy 2010 őszén kinevezett vezető az állami egyetemen.