A közösségi oldalon olvasgatom a Kuncze-ügyhöz fűzött bejegyzéseket. Az immár négy számjegyet is meghaladó véleményhalmazból kibontakozik egy nyugtalanító jelenség.

Függetlenül attól, hogy a kommentelők bírálják, vagy helyeslik-e a menedzsment elmarasztaló döntését (inkább bírálják), abban azért egyetértenek, hogy a politikus-műsorvezető kiebrudalása előtt illett volna őket is megkérdezni. Ők tartják el ugyanis a Klubrádiót. Ők tettek eleget a médiahatóság packázásainak kitett ellenzéki médium felszólításának, és adományaikkal támogatták a működését. Van, aki állítólag több százezer forintot küldött a cég számlájára, ezt azonban nem bizonyíthatom. Akad viszont az ismeretségi körömben olyan értelmiségi, aki tizenötezerrel szállt be, és többen is néhány ezerrel. Akár kisbefektetőnek nevezhetnők őket, akik kétségkívül megérdemelték volna, hogy a kapitalizmus egyik (ritka) jó szokásához híven beszámolót olvashassanak a Klubrádió bevételeiről és kiadásairól. Akkor legalább megtudhatnánk, hogy a sok kicsi mennyire rúg.

Valószínűleg sokkal többre, mint amennyi (mennyi is?) érkezett a Táncsics Alapítványtól. Az utóbbira sincs bizonyítékom, bár a hozzászólók közül rengetegen az MSZP alapítványát gyanítják Kuncze Gábor eltávolítása mögött. Tételezzük föl, hogy van ebben valami, de ha esetleg van is, a Táncsics néhány milliós támogatása eltörpül a kisbefektetők összesített támogatása mellett. Mindazonáltal a kapitalizmus arra is megtanított bennünket, hogy miközben a cégek kötelesek meghatározott időközönként nyilvánosságra hozni a működtetési költségeiket, nem föltétlenül arról híresek, hogy megnevezhető és befolyásos alapítványok helyett a névtelen támogatókat részesítenék előnyben.

Vajon a Klubrádió jobban járt volna, ha a döntés előtt csakugyan megkérdezi a hallgatóit is, hogy az október 23-i Kuncze-beszéd után mihez kezdjen a dörmögős hangú műsorvezetőjével? Borítékolható lett volna a kérdezősködés eredménye. Nekik rokonszenves volt a politikus humora és személyisége, punktum. Az a benyomásom, hogy ami történt, a magyar politikai kultúrában nem történhetett másként. Ráadásul a mi szakmánkban, az újságírásban nem is kell politikusnak lenni ahhoz, hogy a sarokba szorított médiatulajdonosok megszabaduljanak a fő vonaltól eltérő álláspontot képviselő munkatársaktól.