Két évtized alatt, úgynevezett Intercity professzorként sokfelé eljutottam az országban. Azt vettem észre, hogy minden nagyobb városnak van humoristája. Általában jó íráskészségű tollforgató, aki krokival, karcolattal, tárcával, kis jelenetekkel elégíti ki a környék humorigényeit. Aztán vagy betör az országos nyilvánosságba (mint a miskolci Szabados Gábor a Hócipő révén), vagy kimarad belőle (mint a szegedi Frank György).
Daliás időkben az utóbbi írásait is élvezettel olvastam a Délmagyarország című napilap utolsó oldalán. A színes hírek között, a hajtás fölött, keretbe zárva látott napvilágot Szív Ernő (Darvasi László) olykor zseniális tárcája, hajtás alatt az esedékes Frank-humoreszk, mellette pedig egy kifejező karikatúra (bocs, de elfelejtettem a rajzoló nevét). A szegedi humorista azt fejtegeti a Délmagyar digitális változatában, hogy próbálkozott ugyan a divatos stand up comedyvel, de nem jött be neki: „Sajnos maradtam az intellektuális humor területén.” Próbálkozott az újságírással is, bár leginkább a helybéli halottak búcsúztatásból él.
Munkamódszerét úgy jellemzi, hogy mielőtt a temetőben elbúcsúzna a család halottjától, fölkeresi a hozzátartozókat, és megkérdi tőlük, vajon mit akarnak hallani a koporsó mellett. Van elképzelésem arról, hogy miért nem jött össze neki az újságírás. 1964 óta fordulok meg szerkesztőségekben, és idestova öt évtized tapasztalata mondatja, hogy azok maradnak meg a szakmánkban, akik nemcsak önmagukat akarják kifejezni, hanem mások véleményére is kíváncsiak. De ha adnak magukra az interjú műfajában, eszükbe sem jut a közéletben karriert befutott beszélgető-, sőt vitapartnereiktől megkérdezni, vajon mit akarnak hallani, olvasni magukról. Ami tehát alapvető szakmai követelmény a halottbúcsúztatásban, az nem föltétlenül válik be az újságírásban.
Bár a csuda tudja. Lehet, hogy manapság mégis csak összeegyeztethető az újságírás és a halottbúcsúztatás. A jelek arról árulkodnak, mintha megint előtérbe kerülne a magyar sajtó már-már elfeledett hagyománya, a politikusoknak gazsuláló lejbzsurnalizmus. Nem állítom azonban, hogy a szekértáborokban berendezkedett és frontharcosként szolgáló újságírók megkérdik a hozzájuk közel álló közéleti személyiségektől, vajon mit akarnak olvasni magukról. Tudják azt maguktól is.