Néhány évvel ezelőtt azt találtam írni, hogy a szocialista politikusok között egyetlen értelmiségivel találkoztam: Lendvai Ildikóval. A kijelentést azonnal fölkapták a jobboldali sajtóban, és nem mulasztották el hozzáfűzni, hogy a Népszabadság volt főszerkesztő-helyettesétől való. Holott csupán arra utaltam, hogy viszonylag kevés szocialista politikussal volt dolgom, és az ismeretlen többségben bizonyára akadtak még olyanok, akik képesek értelmiségiként élni és viselkedni. Most az említett politikusnővel is van némi bajom.

A Népszavában új rovat jelent meg, a Civil beszéd, amelyben ma Lendvai Ildikó cikke látott napvilágot. Még országgyűlési képviselő, de már bejelentette, hogy a következő választási ciklusban nem pályázik a parlamentbe, nem vonulna azonban teljesen vissza, civilként politizálna. Elhatározása tiszteletre méltó egy olyan országban, ahol a megélhetési politikusok kihalásig ragaszkodnak a bársonyos székükhöz. A cikkével nincs különösebb gondom, a szerző ugyanis Kósáné Kovács Magda mellett a másik baloldali politikus, aki majdhogynem profi újságíró módjára képes kifejteni az álláspontját. Ám van egy mondata, amelyet szégyenkezve olvastam: „Nicht for dem Választó.”

A mondat eredete a polgári világba vezethető vissza. Ha egy jól fésült társaságban olyasmi hangzott el, amit a szintén jelen lévő kiskorúak pirosló füllel hallgattak, az egyik felnőtt diszkréten odasúgta a vétkesnek, hogy Nicht vor dem Kind - Ne a gyerek előtt. Vajon a német ’vor’-ból hogyan lett a politikus-civil szerző értelmezésében ’for’? Véletlenül megtapasztaltam, hogy Lendvai Ildikó jól beszél angolul, és valószínű, hogy a némettel viszont hadilábon áll. Nem ráz meg tehát, ha a szimpla v-t, amit a németek fau-nak mondanak, és f-nek ejtenek, f-fel írta. Szerkesztőként nem is venném föl vele a kapcsolatot, hanem automatikusan javítanék. A baj ott kezdődik, hogy ezt elmulasztották a Népszava szerkesztőségében.

A létező újságok közül a legrégebbi magyar napilap filléres gondokkal küszködik. Megvált sok munkatársától, például figyelmes szerkesztőktől és rutinos korrektoroktól, és néhány nyugdíjas újságíró társadalmi munkában tartja a frontot. A Lendvai-cikkeket is közlő rovat szerkesztője pedig súlyosan beteg, kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem hogy egy betűre odafigyeljen. Beleérző képességemből telne arra, hogy észre se vegyem az elmaradt betűcserét. Azért teszem mégis szóvá, mert a szakmai sorvadás jelei egyre nyilvánvalóbbak a kegyelemkenyéren tengődő ellenzéki sajtóban.