Nem mondhatni, hogy a digitális naplóról írott jegyzetem kirobbanó érdeklődést váltott volna ki. Engem mégis változatlanul foglalkoztat a blogirodalom sorsa. Annál inkább, mert két hozzászóló arra késztet, hogy eltűnődjek az érveiken.
Cs. Kádár Péter, az ismert rádiós feloldja e Médianapló tegnap vázolt ellentmondását. Azt fejtegeti, hogy nyugodtan elrejthetnék benne linkeket, ha a legjobb jegyzeteket nem két borító közé akarnám szorítani, hanem digitális kötetben gondolkodnék. Igaza van, a fejemben is megfordult a lehetőség. Bizonyára ez lesz a jövő zenéje, tapasztalataim azonban óvatosságra intenek. Eddig három digitális kötetem jelent meg, és tizenkét hagyományos (papír alapú) könyvemhez képest elenyésző irántuk a kereslet. Talán nem is annyira a témájuk miatt, mint inkább azért, mert a magyarországi e-könyv piac még túlságosan szűk. Tudomásom szerint mindössze 15-20 ezer olvasó-készüléket használunk, bár a szakemberek azt jósolják, hogy a szerkentyűk száma néhány éven belül akár meg is tízszereződhet.
A másik hozzászóló, Sándor Alexandra Valéria tanítványom volt a nyíregyházi főiskolán. Nemrégiben diplomát szerzett a debreceni egyetemen is, és a névjegyén az olvasható, hogy online kisiparos. Blogja méltó szignójához, a SAV-hoz; csípős, ráadásul kiaknázza a hipertextualitásban rejlő lehetőségeket. Elismeri, hogy a harmincsoros Médianapló-jegyzetek közül a jobbak kerek egészet alkotnak, olykor mégis hiányolja belőlük a digitális hivatkozásokat, mert „velük akár több, szerteágazóbb is lehetne a bejegyzés”.
Köszönet az elismerésért, és elfogadom a kritikát. Tételezzük föl, hogy blogosítom a Médianaplót, amelyet azzal a szándékkal kezdtem el 2002. január elsején, hogy ha az utókornak kedve szottyan, rekonstruálhatja belőle a XXI. századi magyar média első évtizedét, és ha telik az időmből, talán a másodikat is. De ha az eddigi négyezer-valahányszáz széljegyzetet és az ezután megírandókat letétbe helyezem az Országos Széchenyi Könyvtárban, vajon a linkek (vagy ahogy én nevezem: a digitális lábjegyzetek) olyan technikai állapotban lesznek-e, hogy mondjuk 2093-ban egy médiakutató tanulmányozhassa őket?
Lehet persze, hogy egyszerűbb és megnyugtatóbb a válasz, mint ahogy vélem. A döntéshez, az esetleges változtatáshoz várom a digitalizáció jövőjét is látók érveit.
