Könyveit szedegetem le a polcról, vagy húsz kötetét dedikálta. Azért szottyant kedvem hozzá, mert éppen zajlik az atlétikai világbajnokság. Kevesen tudják róla, hogy nyolcszázon és ezerötszázon egészen jó eredményeket ért el. Ebbéli élményeit bele is írta korai regényébe, A bajnok életébe, igaz, asztaliteniszezőként örökítette meg fiatalkori önmagát.

Másfél évtizedig dolgoztunk ugyanabban a szerkesztőségben, és gondoztam a kéziratait. Közel laktunk egymáshoz, szívélyes kapcsolatunk mégis csupán akkor  mélyült barátsággá, amikor megritkult körülötte a levegő. A szerkesztőségek már nem kapkodtak a publicisztikái után, és az orvosok is kimutatták szervezetében a halálos betegséget. Egészségügyi sétákra invitált, és ilyenkor azt kérte, hogy vigyem magammal Zsuzsit, a kisebbik lányomat. Hármasban bandukoltunk a Rózsadomb hátsó fertályán, szép villák között; középütt a kislány, egyik kezét az apjának, másikat pedig neki nyújtotta. Alsó tagozatos tapasztalatairól számolt be, mi pedig a politika és az irodalom mellett mindig szóba hoztuk közös múltunkat, a futást is.

Most, tizenhat és fél évvel a halála után azt keresem az írásaiban, vajon mi él belőle. Meglep, hogy a regényei nem hoznak lázba. Valahogy kihűltek. A novellái életesebbnek hatnak, de igazán a tárcái és az interjúi ragadnak magukkal. Azt veszem észre, hogy olvasás közben föl-fölnevetek, olykor a könnyem is csorog a röhögéstől. Hallani vélem a hangját. A huszonegyedik század második évtizedében az a hangulat jön vissza, amelyet szepezdi nyaralójában éreztem, amidőn a szigligeti alkotóházból hazafelé jövet meg-meglátogattam. A hegyről csodálatos kilátás nyílt a Balaton csillogó víztükrére, lent, a strandon nyüzsögtek a német turistanők, akiknek a vaskos idomai borzadállyal töltötték el, a művészinterjúiból pedig kihallani a helybéli halászokkal-horgászokkal folytatott hajnali beszélgetéseket is. Lélegeznek a sorai.

Előadásra készülve nemrégiben átrágtam magam a Népszava kilencvenes évekbeli évfolyamain. Nem szívesen bántanám meg a legpatinásabb napilap akkori újságíróit, de Bertha Bulcsu rádiójegyzeteiből többet tudtam meg az ország állapotáról, mint a riportokból együttvéve. Sokáig azt hittem, hogy a nyolcvanas évek legjobb publicistája volt, a rendszerváltás után azonban kiment a divatból. Most jöttem rá, hogy a halála előtti esztendőkben is sikerült megérzékítenie a kor hangulatát.