Azt vettem észre, hogy kezdek hasonlítani a taxisofőrökre. Ülnek a dugóban, és epés megjegyzéseket tesznek a „mazsolákra”. A kalapos bácsikra például, akik csak a hét végén merészkednek az autóútra, és a világ minden kincséért se hajtanának a forgalomhoz illő sebességgel. Pedig a baleseti kockázatot nem ők, hanem a taxisok jelentik. Föl sem ötlik bennük, hogy azért keverednek zűrös helyzetekbe, mert az amatőr vezetőktől elvárják a profi beidegződéseket. Mindez onnan jut eszembe, hogy ismerkedem a komment-kultúrával, amelynek lényege a felületesség.

Ha a digitális naplót közlő portál kiemel egy mondatot a szöveg élére, akkor a vérbeli kommentelők elkezdik csócsálni a gondolatot. Ennek ürügyén kifejtik, hogy mit utálnak a másik politikai szekértáborban. Szerencsére majdnem mindig kerül egy higgadt hozzászóló, aki közbeszól, és elmondja, hogy a blogger nem arról írt, amit a kommentelők tulajdonítanak neki. Ha nemcsak azt futották volna át, amit a portál közölt a teljes szövegből, hanem a eredeti megjelenési helyén is megnézték volna - amit a digitális szerkesztőség kötelességszerűen tett hozzáférhetővé -, ha tehát elvégezték volna a profik számára kötelező forráskritikát, akkor talán másféle következtetésre jutottak volna. (Na, ez az a profikra jellemző beidegződés, amit az amatőröktől nem érdemes elvárni.)

Ilyen helyzetben a bloggernek kell eldöntenie, hogy hátradől-e a székében, és kivárja,

míg a kommentelők meggyőzik egymást, vagy ő is beszáll a purparléba. Tegnap

Bartus László az Amerikai Népszavában megírta, hogy azért nem vitatkozik a

kommentelőkkel, mert „véleményük a söntéspult egyik végétől a másikig

érvényes”. Ez bizony sértő feltételezés, de van benne igazság. Bár én inkább Balla D.

Károly ungvári író tapintatosabb fogalmazását fogadom el, aki szerint „Az

internet ma nem békés kávéházra, hanem zajos kocsmára hasonlít.” (Mozgó Világ,

2011/1.)

Úgy képzelem, hogy a nyilvánosság polgáriasultabb fórumára, a kávéházba öltönyös,

nyakkendős urak telepednek be. Van idejük a beszélgetésre, a hosszúkás

márványasztalnál meg is vitatják a politikai fejleményeket és egyéb pletykákat.

Mindig akad azonban közöttük egy-kettő, aki a nyakkendőjét zsebbe gyömöszöli, és

átballag a söntés-részbe, a nép közé, hogy kikáromkodja magából a munkahelyén és

az utcán felgyülemlett feszültségeket. Az ebből fakadó kommentelést módosult

tudatállapotnak vélem, amelynek eléréséhez nem szükséges szeszes ital.