Megjelent a Ponthatárok című melléklet, amely a szülők és a továbbtanulók körében bizonyára megnövelte a Népszabadság olvasottságát. Vajon ősztől kezdve milyen lesz a felhozatal? - firtatta médiatanári énem. Csakhogy a főiskolai és egyetemi pontszámok böngészése közben egyre inkább másra kalandozott a tekintetem. Feltűnt, hogy mintha csökkent volna a kommunikációs válfajok száma.

E médianaplóban évről évre tűnődöm a médiaoktatás várható fejleményeiről, és most meglepő eredményt hozott az összehasonlítás. Tavalyelőtt harminchét kommunikációs válfajt számoltam össze, tavaly már csak huszonegyet, az idén pedig mindössze tizenötöt. Bevált az oktatási kormányzat taktikája. Állami szempontból annyira fölöslegesnek nyilvánította a kommunikációt, hogy a felsőoktatási intézmények értettek a szóból. Ahogy Polónyi István oktatáskutató fogalmazott, szintén a Népszabadságban:  „A kommunikáció és médiatudomány az elmúlt években kivétel nélkül ott volt a legnépszerűbb tíz szak között, az idén már nincs így.”

A folyamatot úgy éltem meg, hogy még három-négy évvel ezelőtt is a főiskola legnagyobb előadótermét kellett igényelni, máskülönben az évfolyam nem írhatta volna meg a zárthelyi dolgozatot. A legutóbbi tanévben viszont már elég volt egy osztályterem is. A kommunikáció szakos hallgatók száma fél évtized alatt a tizedére csappant. Ezért sokat tettek a Gyurcsány-kormány oktatáspolitikusai, tökélyre azonban az Orbán-kormányéi vitték. Furcsa ellentmondás rajzolódik ki az összehasonlításból, a tavalyihoz képest szinte kizárólag a piacképes szakirányok tűntek el a kínálatból. Az idén például már nem sajátítható el az audiovizuális szakasszisztencia, a médiatechnológus asszisztencia, a televízióműsor-gyártó asszisztencia. De hiányzik a sajtótechnikusi, a nyomtatott, illetve az online sajtó szakirány is.

Éppen azok a kommunikációs válfajok koptak ki a kínálatból, amelyek igazodtak a kis felsőoktatási intézmények személyi állományához és a régióbeli szerkesztőségek felszívó képességéhez. Ugyanakkor elszaporodtak a kommunikáció művészi válfajai, ami kétségkívül javítja a nagy felsőoktatási intézmények megmaradási esélyeit. A tendencia illik a folyamatosan csökkenő állami támogatásból gazdálkodó oktatási kormányzat gyakorlatába, ám ellenkezik a nyilvánosságnak szánt koncepciójával. Azzal, hogy a felsőoktatást a piacképes kereslet irányába szeretné tolni.