A digitális átállásról írott jegyzeteimhez fűzött hetven kommentből kettőt illik nyugtázni. Tegnap szeki ezt fejtegette 10.34-kor: „Kérem a posztolót/blogírót, a fikanickkel kapcsolatos oldalvágásom figyelmen kívül hagyni. Elnézést.” Jól esett a rehabilitáció, köszönöm. Egy másik hozzászóló pedig ezt írta: „Engem inkább az érdekel, mi lesz a felszabaduló frekvenciákkal.” Engem is ez érdekel, de lássa be a kommentelő, hogy előtte nem ártott áttekinteni a digitális helyzetet.

Médiapolitikát tanítok, másként fogalmazva az analóg tartalomtovábbítás történetét. A folyamat a múlt század húszas éveiben indult, amikor az újságcikkek mellett megjelentek a rádióműsorok is. Ekkor lett a sajtópolitikából médiapolitika. Csakhogy több volt az eszkimó, mint a fóka, a rádiós hullámsávokra többen pályáztak, mint amennyi létezett az analóg tartományban. Valakinek el kellett dönteni, hogy ki kapjon frekvenciát. Erre vállalkozott az állam. Jelentőségét növelte, amidőn az újság és a rádió mellett feltűnt a televízió is, tényleg rendet kellett teremteni a média nevű dzsungelben. Az állam persze a saját szempontjai szerint osztogatta a hullámhosszokat, csakhogy a digitalizációval megváltozott a szerepköre. Ha ugyanis a digitális tartományban sokkal több a frekvencia, mint az analógban, akkor az államra kevésbé van szükség az elosztásban, annál inkább a négy médium (az újság, a rádió, a televízió és az internet) összehangolásában.

Az új szereptől nálunk ódzkodnak a politikai döntéshozók. Úgy dolgozták ki az 1996-os médiatörvényt, hogy „elfeledkeztek” az internetről. Ráadásul a 2008-as (ötpárti) médiatörvény-tervezet sem vette figyelembe a digitális szempontokat. Nagyjából ugyanez vonatkozik a 2010 végén elfogadott egypárti médiatörvényre is. Ehhez képest méltánylandó, hogy a digitális szemlélet hiányáról árulkodó jogszabályra alapított médiahatóság foglalkozik a digitális átállásból kimaradtak gondjaival.

A digitális világban is szükség van médiapolitikára, de másra, mint az analógban. Ez az, amit kezdenek kapizsgálni a politikai döntéshozók. Szórványos felismeréseikből azonban csak akkor lesz szemléleti áttörés, ha a kormányzó elit érdekei mellett figyelembe veszik az ellenzéki elit, illetve a médiaszakma és a médiafogyasztók érdekeit is. Ez tőlünk nyugatra, a polgári demokrácia országaiban már megtörtént. Ezzel magyarázom felhördülésüket a hatályos médiatörvény kihirdetése nyomán.