A közelgő könyvhétről jutott eszembe a Kossuth Kiadó azonos című antológiája. 1984-ig írók jelentek meg benne, akiknek a novelláit, tárcáit riportként is olvashattuk, és újságírók, akiknek a riportjai szépirodalommá nemesültek. Közösen érzékeltették az ország hangulatát. A feledés homályába veszett kötet azért ötlött fel, mert a Magyar Nemzet tegnapi számában Végh Alpár Sándor reagált minapi jegyzetemre. Arról tűnődtem benne, vajon a magunkfajta literátus újságíró minek is nevezhető.

Udvariasan megkért, hogy ne foglalkozzam a besorolásával, mert ő maga sem tudja, minek mondhatná magát. Utólag bevallom, hogy szemérmességből az ő ürügyén írtam magamról. Ha ugyanis az értelmiségi arról ismerszik meg, hogy reflektál a körülötte lévő világra, akkor reflektálnia kell a benne lévőre is, és bizony szembe kell nézni önmagunkkal. Baráti körben azt mondogatták rólam, hogy a legjobb újságíró vagyok a történészek között, és a legjobb történész az újságírók között. Kiéreztem belőle az iróniát, de amikor szerkesztő lettem, megoldódott a dilemma. Sok íróval hozott össze a sors, és azért sikerült együttműködni velük, mert megérezték rajtam, hogy nem irigylem őket. Tudomásul vettem, hogy epikai képességem nincs, a szövegértésemet pedig szívesen vették. Azóta ha bárki kérdezi, újságírónak vallom magam, aki szerkesztőként kapott néhány sort a lexikonokban.

Amidőn Végh Alpár Sándorral példálóztam, nemcsak a magam nehezen besorolhatóságára utaltam. Arra a szerzőtípusra is, amelyet szerkesztőként ismerhettem meg. A halottak közül Beke Györgyöt, Berkes Erzsébetet, Bertha Bulcsút, a szekszárdi Csányi Lászlót, Faragó Vilmost, Galsai Pongrácot, Gyertyán Ervint, a pécsi Hallama Erzsébetet, a veszprémi Kvári Sinkó Zoltánt és a sokfelé otthonos Ordas Ivánt. Az élők közül pedig a veszprémi Balogh Elemért, a debreceni Bényei Józsefet, Bodor Pált, a szegedi Dlusztus Imrét, a szombathelyi-körmendi Fodor Sándort, Föld S. Pétert, a miskolci Gyarmati Bélát, az egri-debreceni Kácsor Zsoltot, Marafkó Lászlót, Szále Lászlót, Szigethy Andrást, Ungvári Tamást és Váncsa Istvánt.

Írónak tartom őket, bár nem föltétlenül a szépirodalmi műfajokban teljesítették ki az életművüket. „Csak” éppen írószemmel látják a világot, és sajtóműfajokat, például riportot, interjút, publicisztikát emelnek át a szépirodalomba. Közérzet-jelentéseikből az idén is megtelne egy könyvheti antológia.