Tegnap azt fejtegettem, hogy 1994 óta az öt szociálliberális és a két Fidesz-kormány médiapolitikája ugyanarról a tőrről fakad. Hatalmi érdekeiknek megfelelően korlátozták a nyilvánosságot - a Fidesz eredményesebben, mert nyersen, brutálisan érvényesíti az erőpolitikáját. Álláspontomra reagált Dolhai József, aki ezt írta: „Azt hiszem, nemigen volt még a Földön olyan kormányzat, amelyik ne akarta volna korlátozni a nyilvánosságot. Vajon mi lehet az oka, hogy vannak olyanok, amelyek igen visszafogottan teszik?”

Először gyorsan akartam válaszolni egy-két mondatban, aztán mégis a későbbi és a hosszabb megoldást választottam. Régi tanítványom fontos kérdést fogalmazott meg, ráadásul ismeretségünk első percétől azt vettem észre, hogy gondolkodva akarja elsajátítani a tananyagot. Azóta nemcsak a nyíregyházi főiskolán szerzett kommunikációs diplomát, hanem a miskolci egyetemen is befejezte politológiai tanulmányait. Nem lepődnék meg, ha jövő ősszel, a helyhatósági választáson találkoznék a nevével. Jó polgármester lenne valahol Északkelet-Magyarországon.

Kérdésére úgy kezdeném a választ, hogy minél keletebbre megyünk, a kormányok annál inkább korlátozzák a nyilvánosságot, és minél nyugatabbra, annál kevésbé. Ez azonban nem föltétlenül azért van, mert tőlünk keletre gonosz kormányok uralkodnak, nyugatra pedig nyájas adminisztrációk kedveskednek a népnek. A kormányzatnak mindenhol megvannak a maga érdekei, és ha csak rajta múlna, az újságírók és a választópolgárok szájkosárral közlekednének. Ha a médiatörvény sűrített médiapolitika, akkor a nyugat-európai törvények nem azért méltányosabbak a nyilvánosság képviselőihez és a médiafogyasztókhoz, mert az ottani kormányok örömmel mondanak le a nyilvánosság szűkítéséről. Azért veszik figyelembe a szakmai és a civil szervezetek szempontjait, mert a nyilvánosság másik két szereplője is képes érvényesíteni az érdekeit.

Az eredmény mindhárom fél számára vállalható kompromisszum lesz. A kormányzatnak például le kell mondania a nyilvánosságban élvezett monopóliumáról, és be kell érnie a hegemóniával. Főszereplő lehet ugyan a háromszereplős kamaradarabban, de csak akkor lesz sikeres a produkció, ha kitűnő színészek jelenítik meg az epizódszerepeket, és a közönség tetszésnyilvánítása is fölhallatszik a színpadra. Az a baj, kedves József, hogy ilyen előadást még nem tartottak nálunk.