Tegnap fejeztem be A magyar médiapolitika száz éve című jegyzetet. 171 oldal lett, és hamarosan vizsgáznak belőle a kommunikáció szakosok. Ideje volt átírni az utolsó tételt, mert elégedetlen voltam vele. Tulajdonképpen minden stimmelt benne, csak éppen nem találtam azt a mozzanatot, amely úgy rántotta volna össze a részleteket, mint mágnes a vasreszeléket. Kapóra jött Kis János figyelemre méltó tanulmánya a Beszélő legutóbbi számában.

Az Összetorlódott idő szerzőjét filozófusként tartjuk számon, noha a kilencvenes évek legelején elnökölte is az SZDSZ-t. Talán ezzel magyarázható, hogy ezúttal nem pedzegette pártja rendszerváltás utáni szerepét. Mentségére szóljon, hogy bejelentette: erről írja majd a következő tanulmányát. Hiányérzetem másik oka, hogy emlegette ugyan a nyilvánosságot, de csupán félmondatokban tért ki rá. Nem baj. Azért tanítok médiapolitikát, hogy az ő történeti vázára építsem mindazt, amit a hazai nyilvánosság utolsó két évtizedéről megtanultam.

A terjedelmes elemzés gerincét az adja, hogy Kis János bemutatja, miként ütközött egymással két anakronizmus. Az a jobboldali felfogás, amely a horthyzmusban véli fölfedezni a gyökereit, és az a baloldali felfogás, amely a kádárizmusban. A sors iróniája, hogy szerintem Orbán Viktor e kétféle anakronizmus kiaknázásával szerzett tömegtámogatást a harmadik köztársaság fémjelezte polgári demokrácia megszüntetésére. Ahhoz pedig, hogy a negyedik köztársaságról előbb-utóbb megegyezzenek a jobboldali és baloldali demokraták, a tanulmány szerzője szerint az szükséges, hogy szembenézzenek e káros beidegződésekkel. Ahogy látom, egyelőre nem akaródzik nekik.

Kis János arra a következtetésre jut, hogy a „hideg polgárháború” kirobbantásában és elhúzódásában nagyobb az Orbán irányította jobboldal felelőssége, de nem menti föl a Gyurcsány nevéhez köthető baloldalt sem. (Kinézem belőle, hogy a következő tanulmányában lesz egy-két kritikus megjegyzése a saját pártjáról is.) Okfejtését úgy gondoltam tovább a médiapolitikai jegyzet utolsó fejezetében, hogy 2002 és 2010 között a szociálliberális kormányok engedtek hatalmi érdekeiknek, és próbálták röstelkedve, gátlásosan korlátozni a nyilvánosságot. A legutóbbi három évben annál gátlástalanabbul a jelenlegi kormányzat, a parlamenti kétharmada tudatában - és persze eredményesebben is.