Röstellem, hogy csak most jutott el hozzám a Wiener Zeitung március 27-i száma. Az ausztriai olvasóknak Tamás Gáspár Miklós számolt be a magyarországi helyzetről. A neves filozófus véleményét nagyra becsülöm, most is sokat okultam belőle. Van viszont egy mozzanat, amely pontosításra, kiegészítésre szorul.

Az interjúalany így jellemezte a magyar médiafogyasztók tájékozatlanságát: „Vidéken azonban csak két befolyásos információforrás létezik: az állami Kossuth Rádió és a helyi lapok - ezek lényegében Springer-újságok.” Néhány sorral lejjebb pedig hozzáfűzte: „Ezek a lapok nem védelmezik a kormányt, csak éppen hallgatnak róla.” Mielőtt vitatkoznék vele, hadd említsem meg, hogy szinte ő az egyedüli a magyar szellemi elitben, aki fontosnak tartja, hogy az angol, francia és német újságok mellett olykor szóba hozza a megyei lapokat is. Azt is belátom, hogy egy bécsi újságban nem foglalkozhat árnyaltan a magyar vidék mintegy hétszázezres napilap-kultúrájával. De amit mond erről, az bizony félrevezető.

A német nyelvterületen ugyanis a Springer egy konzervatív irányultságú laphálózatot jelent. Ám a cégnek az a magyarországi filozófiája, hogy a profit pártján áll. Ráadásul „csak” a fél ország sajtóját vásárolta meg, kilenc napilap tartozik hozzá Budapesten határán túl. Marad tehát még tizenegy napilap, amelyekről az a benyomásom, hogy ahány szerkesztőség, annyiféle arculat. Még az azonos cégnél megjelenő újságokat is befolyásolja a főszerkesztő, illetve a helyi hatalmat képviselő polgármester személyisége. Például a szocialista Botka László vezette Szegeden egy fiatal főszerkesztő irányításával három kitűnő publicista veszi magának a bátorságot, és alkalomadtán elemzi (kritizálja) az Orbán-kormány tevékenységét is.

Mindazonáltal elismerem, hogy ez a gyakorlat nem általános. Ha jellemezni kéne a megyei lapokat, inkább úgy általánosítanék, hogy a helyi közvéleményt formáló munkatársaik gazdasági óvatosságból ritkán foglalnak állást politikai kérdésekben, de nem hallgatnak a kormányról, hanem a politikusok és az olvasók mögé bújnak. Ha az országgyűlési képviselők hazajönnek a parlamenti ülésről, rendszeresen megszólaltatják őket, és az olvasók többnyire rossz közérzetét is nyilvánosságra hozzák. Magatartásukat így foglalnám össze: „Ne én mondjam ki, mi a baj.” Ezt Tamás Gáspár Miklós is megtapasztalhatná, ha gyakrabban venne a kezébe helyi napilapokat.