A pesti bajor söröző különtermében szorítottak helyet nekünk. Ha jól számoltam, tízen ültünk a szépen megterített asztalnál. Az előétel falatozása közben kiderült, hogy Wiesbadenből érkeztek. 1991-ben írtam egy könyvet Fassbinderről, a zseniális rendezőről, és ehhez két hétig ültem a Rajna parti város filmarchívumában, hogy megnézzem az életművét. A vendégek egyébként értelmiségiek, az evangélikus közösség tagjai. Három és fél napra jöttek, és a leves után szeretnének hallani tőlem egy tizenöt perces kiselőadást a rendszerváltás utáni Magyarországról.

Úgy próbáltam fölépíteni a „vitaindítót”, hogy kerestem a német párhuzamokat, hátha így könnyebb lesz megértetni a magyar helyzetet. A vendégek őszintén elmondták, hogy keveset tudnak rólunk, azt viszont észrevették, hogy a sajtójuk valamilyen ok miatt orrol ránk. Vajon indokoltnak látom-e a szinte egyöntetű kritikát? Némi hezitálás után beleszőttem a kiselőadásba, hogy a legutóbbi negyedszázadban többpártrendszer alakult ki Magyarországon, és a pártok ígérgetési versenybe fogtak. Amelyik többet ígért, az alakíthatott kormányt. Amit pedig szétosztott a választók között, azt a forint elinflálásával később visszavette tőlük. Ezért a csalódott emberek politikai váltógazdaságot rendszeresítettek, és amíg be nem léptünk az Európai Unióba, egyik koalíció sem bírta tovább egy választási ciklusnál.

Amióta viszont beléptünk, az Unió legerősebb állama, Németország zokon veszi, ha elszalad velünk a költségvetési hiány. 2004 májusa óta vergődünk a választási ígéretek és a polgáriasultabb tagállamok rosszallása között. Ebből aztán, a hús és a desszert között, élénk vita kerekedett. Azt fejtették ki a német értelmiségiek, hogy az ö munkakultúrájukhoz, értékrendjükhöz képest csakugyan tapasztaltak némi slendriánságot, de ne essünk kétségbe, mert jártak már tőlünk keletebbre is, és még mindig többre becsülnek bennünket, mint… (Itt megneveztek néhány országot, ahol a korrupció az állami politika szintjére emelkedett.)

Tegnap így telt az idő egy pesti bajor sörözőben, délután kettő és öt között. Elég sokára jutottunk el az utolsó fogáshoz, a gyönyörűen sárgálló belű réteshez. Évek óta nem ettem cukorral készült süteményt, most is fájó szívvel ajánlottam fel a többieknek. Az asztal közepére helyeztem a tányért, amelyet maga elé húzott az evangélikus küldöttség vezetője. Villával annyi részre vágta a rétest, ahányan érkeztek Wiesbadenből, majd visszatolta középre, és ki-ki elvette a maga falatját.