Csillag Ádám tegnap emlegetett dokumentumfilmjének van még egy figyelemre méltó mozzanata. Fábri György, az ELTE rektorhelyettese azzal vette át a diákok által elfoglalt előadótermet, hogy kifejtette az intézmény álláspontját az egyetem falain belüli politizálásról. Szerinte könnyű meghúzni a határvonalat. Nem való az előadótermekbe, ha tanár vagy diák politikai párt programját képviseli.

Megnyugodtam. Eddig hat felsőoktatási intézményben tanítottam, és a pártok választási programjából mindenhol elemeztem ugyan a médiára utaló részeket, de egyiket sem képviseltem. Ami azért nem esett nehezemre, mert a magyarországi pártok szinte kizárólag hatalmi szempontból értelmezik a médiapolitikát. Egyébként Fábri György úgy húzta meg a határvonalat, hogy akaratlanul is független értelmiségivé nyilvánított. Most már tudom, hogy azért vagyok szellemileg intranzigens, mert azt a felfogást senki sem képviseli, amelynek alapján pártot választhatnék.

Olyan felsőoktatási intézményben dolgozom, amelyet a jelenlegi miniszterelnök nemrégiben fölöslegesnek vélt. Azon tűnődtem, vajon a központi hatalom megszemélyesítője miként engedheti meg magának ezt a könnyelmű kijelentést. Alighanem a pénzosztó jogán. Amióta tagja vagyunk az Európai Uniónak, az összes miniszterelnökünk foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy ő oszthassa el a Brüsszelből érkező fejlesztési segélyeket, 2004 óta tízezer milliárdnál több forintot. De mi volna, ha az Unió nem a kormánynak utalna, hanem közvetlenül a régióknak? (Annak a négynek, amely Brüsszel szerint fejlesztésre szorul.) És mi volna, ha az állam helyett a régiók szednék be az adókat, amelyeknek a felét átutalnák az államkincstárnak, a másik felét pedig megtartanák?

Akkor bizony a mi régiónk önkormányzati „parlamentje” dönthetné el, hogy mire való a költségvetése. Például mennyit szán a felsőoktatási intézményeire, melyiket tekinti az első számúnak, és milyen jellegű képzést óhajt. Eldönthetné azt is, hogy a színházait mennyivel támogatja, és milyen erősorrendet állapít meg közöttük. És így tovább, egészen a szociálpolitikáig és a cigánykérdésig. Jobb helyeken ezt nevezik szubszidiaritásnak, amely már magyarul is körülírható: a döntésnek az érintettekhez legközelebbi szinten kell megtörténnie. Ez pedig nem a kormány, még csak nem is a kormányfő. Kár, hogy e felfogásnak csupán az én képzeletemben van létjogosultsága.   á