A digitális nemzedék egyik szemléletformálója Gomperz Tamás. Eszmefuttatásait azért olvasom érdeklődéssel a HVG online változatán, mert kisejlik belőlük, hogy a XXI. században miként gondolkoznak a pályakezdő publicisták. Tegnapi mondandója is meggyőzőnek hatott. Ha jól értem politikai metaforáját, a savanyú mandarin ugyanolyan természetellenes, mint a narancs. Van azonban egy mellékszál, amelyet tovább húznék, nem is annyira a vita, mint inkább a kiegészítés igényével.

Azt fejtegeti a szerző, hogy könnyű megismerni a rendszerváltás előtt készült filmekből, vajon Nyugaton vagy az úgynevezett szovjet blokkban forgatták-e őket. Ha a telefonáló szereplő azonnal tárcsázni kezd, akkor magától értetődik, hogy van vonal. Ha viszont belehallgat a kagylóba, mielőtt tárcsázna, akkor szocialista országban készült a film, mert bizonytalan, hogy egyáltalán kap-e vonalat. A különbséget még cifrázhatom is. A múlt század nyolcvanas éveiben úgy szerkesztettem egy hatvanezer példányban megjelenő hetilapot, hogy cikk-ügyben sokszor kerestek volna a lakásomon is, ha lett volna telefonom. Több mint tíz évig nem sikerült elintézni, hogy vonalra tegyek szert.   

Mindazonáltal nem föltétlenül a túlterhelt telefonvonalak különböztették meg a szocializmust a kapitalizmustól. A történelem fintora, hogy éppen a távbeszélő helyzet világította meg, miért elviselhetőbb nálunk a élet, mint a többi szocialista országban. Erdélyi lévén megtapasztaltam, hogy a Ceausescu-féle Romániában úgy telefonáltak a hasonló foglalkozású értelmiségiek egyik településről a másikra, sőt külföldre is, mintha mi sem volna ennél magától értetődőbb. A diktatórikus rendszer működtetői ugyanis rájöttek, hogy potenciális ellenfeleiket akkor ellenőrizhetik a legegyszerűbben, ha telefon- és vonalbőséget teremtenek.

Háromszéken például megismertem egy magyartanárnőt, aki sírva-nevetve mesélte el, hogy miből él. A diploma megszerzése után a Kárpáton túlra, Regátba küldték magyart tanítani, ezért inkább pályát módosított. Felmérte a piaci igényeket, és a párnahímzésnél kötött ki. Úgy tervezte meg a párnákat, hogy formájukban illeszkedjenek a különböző típusú távbeszélő - leánykori nevükön lehallgató -készülékekhez. Ha a lakás tulajdonosa speciálisan kiképzett párnát helyezett a telefonra, akkor nem kellett a vendéget sétára invitálni.