Tegnapi jegyzetemet 2073-an olvasták el, a letöltések száma 2571 volt. Ezt akár sikerként is elkönyvelhetném, bár föl nem foghatom, hogy miért álnéven fejtik ki álláspontjukat azok is, akiknek az érveit érdemes végiggondolni. Mert értem azokat a kommentelőket, akik csupán mocskolódni akarnak, és ehhez röstellik a nevüket adni. A sors iróniája, hogy a hozzászólók közül egyedül a közvetlenül érintett Péntek Orsolya vállalta nevével a véleményét. Köszönet érte.

Dodonai módon fogalmazott ugyan, de kihüvelyezhető a soraiból, hogy az a bizonyos kérdés - ki javasolta Táncsics-díjra Szaniszló Ferencet? - szóba került a Halász Jánossal folytatott eszmecserében. Azért nem került a nyilvánosság elé, mert az újdonsült államtitkár azzal a feltétellel adott interjút, ha az újságírónő nem pedzegeti a kínos kérdést. A kulturális főhivatalnok viselkedésében fölrémlik az, amit Krassó Ákos így foglalt össze a Heti Válasz legutóbbi számában: „Ha a Fidesz valamit mondani akar, elvárja, hogy az újságírók vigyázzállásban tartsák a mikrofont, ellenben ha kérdéseket kapnak, gyakran vérig vannak sértve.” Azoknak mondom, akik az idézetet ellenzéki ármánykodásnak vélik, hogy az idézett jobboldali értékrendszerű újságíró, és nemrégiben mondott le a Fidesz parlamenti frakciójában betöltött sajtófőnöki funkciójáról. A kormánypárti hetilap kérdésére, hogy Miért rossz a Fidesz kommunikációja?, kifejtette: „Olykor nem partnerként, hanem eszközként kezelik az újságírókat.”

Ezzel alighanem körül is jártam a jelenséget, csakhogy Péntek Orsolya szakmailag korrekt, ám a közvéleményt érdeklő kérdéstől megfosztott interjújában rejlik még egy figyelemre méltó mozzanat. Tegnap azért is hoztam szóba, mert a tanítványaim közül sokan olyan lapoknál, rádióknál, televízióknál helyezkednek el, amelyek ezer szállal kötődnek a helyi hatalomhoz, például a kisvárosi polgármesterekhez. Önkormányzati tulajdonban lévő médium pályakezdő munkatársaként kéne föltenniük azt a kérdést, amire a helyi nyilvánosság első számú kedvezményezettje nem szívesen válaszolna.

A 2006-os önkormányzati választás után besárgult az ország, és aligha véletlen, hogy a polgármesterek médiaszemlélete kísértetiesen hasonlít az újdonsült kulturális államtitkáréhoz. Aki egyébként nem a falvédőről, hanem a debreceni városházáról jött a minisztériumba. Kósa Lajos polgármester egyik bizalmi embereként a helyi nyilvánossággal foglalkozott. Meg is látszik rajta.