Kifehéredett az ország, az ünnepi hangulatot betemette a hó. Egyre inkább kezd kirajzolódni a kormány és az ellenzék kommunikációs csatája.

A magukat találva érző kormánypárti politikusok nem feszegetik az első huszonnégy óra fejleményeit. Inkább számokkal traktálnak bennünket, azt bizonyítván, hogy tegnap délelőttől ezreket mozgósítottak a hóban rekedtek kiszabadítására. Hátha elfelejtjük a késlekedésüket. Az ellenzéki politikusok parlamenti vizsgálóbizottságot követelnek. Hangsúlyozzák az első huszonnégy óra kormányzati tehetetlenségét, nem bontják ki viszont a második nap hatósági erőfeszítéseit. Abban mindkét fél egyetért, hogy soha nem látott hózuhatag torlaszolta el az utakat, Muszáj ugyanis növelni a tétet, különben a kommunikációs hadművelet nem éri el a célját: a másik választási esélyeinek csökkentését.

Holott volt már részünk hasonló hószakadásban, ha jól emlékszem, 1986-ban derékig érő hóban jártunk. Budapesten például leállt a közlekedés, és a Moszkva-térről másfél óra alatt értem haza hűvösvölgyi lakásunkba. A hatóságok akkor sem birkóztak meg a helyzettel, mint ahogy egyetlen kormányzat illetékes szervei sem képesek megbirkózni az irdatlan mennyiségű hóval. Az már más kérdés, hogy a katasztrófavédelem végiggondolatlan központosítása és a tűzoltóság beolvasztása milyen szerepet játszott a hatóságok tegnapelőtti késlekedésében. Talán most végre megértik a kormányzók, hogy a polgári demokrácia nem véletlenül izzadta ki magából a szubszidiaritás gyakorlatát: azon a szinten kell dönteni, amely a legközelebb van a valósághoz. Értem én a kommunikációs háború logikáját, a közvetlenül érintett civilek szempontjából azonban mégiscsak fontosabb a helyzet elfogulatlan elemzése, mint a politikai részérdekek kielégítése.

Hogy a katasztrófából mégsem lett tragédia, az a világháló hazai elterjedésének köszönhető. A közösségi oldalak ontották a képes és szöveges információkat. Az a benyomásom, hogy sokkal inkább mozgósították a társadalom be nem temetett részét, mint a hószakadás második fázisában derekas munkát végző hatóságok. A magam mintegy kilencszáz lelket számláló, tehát közepesnek mondható ismeretségi körében meghatóbbnál meghatóbb történetekkel találkoztam, némelyiket bizony könnybe lábadó szemmel olvastam. Néha meg is kísértett a kétségkívül anarchista gondolat, hogy talán otthonosabb országban élnénk, ha a politikusok nem akarnának minden áron kormányozni bennünket.