Ha kommunikáció szakos diák volnék, hétfőn beülnék a könyvtárba, és kikérném az újságok e heti számait. Ráadásul a számítógép keresőprogramjába is beírnám a ’sajtószabadság’ kifejezést. Rengeteg cikket találnék. S ha tizenhárom évre visszamenőleg megnézném a szabad sajtó napja előtti termést, a néhány száz eszmefuttatásból remek diplomamunkát írhatnék. Kirajzolódna belőle a magyarországi média megítélése a XXI.század elején. Az egyik fejezetet a március 13-án történteknek szentelném.

A mai újságok tanúsága szerint tegnap sajtóreggelit szerveztek a pártok, önkormányzati testületek, megyei és országos szervezetek. Vendégül látták a nyilvánosság képviselőit, akiket az első számú vezető köszöntött. Olyasmit is mondott, amit ő maga sem ért, vagy nem úgy ért, ahogy mondta. Beszédíró adta szájába azt a közhelyet, hogy a sajtó a negyedik hatalom. Csakhogy ezt mi, újságírók találtuk ki, hogy vállon veregethessük magunkat. Terjeszteni kezdtük, hogy ha a végrehajtó hatalom, vagyis a kormányzat maga alá gyűri a törvényhozást, azaz a parlamentet, illetve az igazságszolgáltatást, vagyis a bíróságokat és az ügyészségeket, akkor a sajtó automatikusan átveszi a kormány ellenőrzésére szakosodott hatalmi ágak szerepét.

Ez a folyamat mostanában teljesedik ki, és azt éljük meg, hogy a sajtó egyre kevésbé élhet az ellenőrzés lehetőségével. A hatalomra került politikusok túl komolyan vették, amit mondtunk nekik magunkról. Tanultak első kormányzásuk hibájából, amikor elodázták a megrendszabályozásunkat. 2010-ben, mielőtt maguk alá gyűrték volna a két másik hatalmi ágat, első dolguk volt törvénnyel korlátozni a médiát, nehogy véletlenül átvegye a törvényhozás és igazságszolgáltatás ellenőrző funkcióját. Ha viszont nem a média a negyedik hatalmi ág, hanem a nyilvánosság, vagyis a sajtó, a rádió, a televízió és az internet csupán eszköze a nyilvánosságnak, akkor az amúgy kérlelhetetlen kormányzók figyelmen kívül hagytak valami fontosat.

Az a benyomásom, hogy újságíróként talán már nem, de állampolgárként van még esélyünk. A nyilvánosság tereit (a színházat, a mozit, a kávéházat, a kocsmát, a könyvtárat, az imaházat, a sportcsarnok lelátóját, az uszoda zuhanyozóját, a tejcsarnokot és a ház előtti kispadot) ugyanis nehezebb korlátozni, mint a nyilvánosság újságírókkal zsúfolt intézményeit.