Vártam, talán fölfigyel valaki arra, hogy Mesterházy Attila a szombati évértékelőjében három mondatot szentelt az MSZP média-elképzeléseinek. Az értelmezők hallgatnak, mint hal a szatyorban, e médianaplóba viszont illik némi okfejtés. A szocialista pártelnök a választási győzelem után európai módra szabályozná a hazai médiát. Az egyik mondatát idézem is: „Valóban közszolgálativá tesszük az állami médiát!”

A két gondolatból az következik, hogy Európa nyugati részén kizárólag a közszolgálati rádiózás, tévézés dívik, és ehhez a gyakorlathoz kéne alkalmazkodni. Csakhogy az Európai Unió tagállamaiban vegyes a kép. Akadnak országok, ahol van közszolgálati média, és vannak olyanok is, ahol nincs. De ha nem így volna, akkor is gondot okozna a magyarországi helyzet. Amióta közszolgálati médiáról beszélhetünk - tehát amidőn az 1996-os médiatörvény nyomán intézményesülhettek a kereskedelmi rádió és televíziók, és a többi jellemzésére kitaláltuk a ’közszolgálati’ jelzőt -, furcsán alakult a nem kereskedelmi jellegű médiumok sorsa. Ócska technikával rengeteg munkatárs rossz műsorokat gyártott, ez azonban mit sem zavarta az éppen regnáló kormányt. Szolgálatába állította a politikai adásokat, a többit pedig - a vallási, kisebbségi, nevelési, ifjúsági, irodalmi és egyéb műsorokat - éhkoppon tartotta.

Az a benyomásom, hogy e magyaros közszolgálatiságot az ellenzék választási győzelme után nem érdemes fenntartani. Vajon mi volna, ha megszüntetnénk a közszolgálati médiarendszert, és a felszabaduló pénzt, körülbelül hetvenmilliárd adóforintot másra fordítanánk? Mondjuk ötvenből pályázatokat írnánk ki nemcsak a favorizált politikai, hanem az elhanyagolt témájú egyéb közszolgálati műsorokra is, és amelyik médium jobb elképzelést nyújt be, az vinné el a pénzt. Az igényes adások nem csökkentenék a kereskedelmi médium nyereségét, ráadásul esztétikai-erkölcsi értelemben is javára válnának. A maradék húszmilliárdból létrehoznánk a Sajtóalapot, és anyagilag támogatnánk azokat a szerkesztőségeket, amelyek épp azért nem nyereségesek, mert igényes írásokat közölnek.

Nem azt állítom, hogy ez az egyedül üdvözítő megoldás. Csupán azt javaslom, hogy egyszer végre érdemes volna a befolyásolt, alárendelt, megalázott, kizsigerelt „közszolgálati” intézmények nélküli médiarendszer előnyeit és hátrányait mérlegre tenni. Hátha kisülne belőle valami.