A tegnapi jegyzethez néhányan hozzászóltak. Álláspontjuk úgy foglalható össze, hogy jó helyen kapizsgálok ugyan, de ha már ennyire hiányzik az ellenzék nyilvánosság-koncepciója, miért nem adok támpontokat. Tényleg, miért is ne. Egyetlen példát próbálok végiggondolni.

Az MSZP 2002-es választási programjában volt néhány sor a Sajtóalapról. Az lett volna a feladata, hogy anyagilag támogassa a minőségi, de nem föltétlenül nyereséges sajtót. Az ötlet Skandináviából származott, és a bevált mechanizmus alkalmazható lett volna a magyarországi sajtóviszonyokra is. A választási győzelem után a szocialisták tárgyalni kezdtek a szabad demokratákkal, és a koalíciós programból kimaradt a Sajtóalap. Kíváncsi volnék, hogy miért múlt ki az elképzelés, de most már mindegy is. Ám ha volna, és üsse kő, Nemzeti Sajtóalapnak hívnák, akkor nem kellett volna kétszer is megszűnnie az egyik legérdekesebb véleményportálnak, a Galamusnak, és talán a kommunikáció szakos hallgatóim is gyakorolhatnák az újságírást a Klubháló nevű diákportálon. Ha pedig jövőre úgy alakulna a helyzet, hogy az ellenzéki erők legyőzik az Orbán-kormányt, az ellenzékbe szoruló konzervatív szerkesztőségek között is találnék legalább hármat, amely szakmai színvonala alapján megérdemelné az anyagi támogatást. Kérdés persze, hogy mennyit és miből.

A másodszor is újra indított Galamus szerkesztője, Mihancsik Zsófia azt fejtegeti a 168 Óra legutóbbi számában, hogy évi tízmillióból kijönnének, ha nem fizetne a szerzőknek. Én viszont abból indulnék ki, hogy fizetni kéne a szerzőknek, ezért egy Galamus szerű véleményportálnak akár húszmilliót is adnék. Pénz pedig úgy kerülne a Sajtóalaphoz, hogy csupán a nyomtatott sajtó évente huszonötmilliárd forintnyi adót fizet be az államkincstárba. A média eme része elviszi a hirdetési bevételek harmadrészét, a tévékkel együtt a reklámtorta 75 százalékát. Az arányok alapján méltányos volna tehát, ha a mintegy hatvanmilliárdnyi adóvételből az állam átengede a Sajtóalapnak öt százalékot.

A hárommilliárd forintból életben lehetne tartani az igényes, bár többnyire veszteséges nyomtatott és digitális lapokat, függetlenül a világnézeti beállítottságuktól. Ahhoz azonban, hogy a szakértők ilyen és ehhez hasonló ötleteken törjék a fejüket, el kéne dönteni, vajon az ellenzék revánsot akar-e venni a politikai ellenlábasain, vagy a kiegyezésre törekszik. Az utóbbinak örülnék.