A Hetek című közéleti magazin legutóbbi számában figyelemre méltó interjú jelent meg. Lakatos Ernő, az MSZMP KB agitációs és propaganda osztályának hajdani vezetője emlékezett a Kádár-rendszer sajtójára. Nem találtam benne eget rengető megállapításokat, miután azonban sokat foglalkozom az akkoriban megjelenő újságokkal, mégis akadt néhány mondata, amely elgondolkoztatott. Leginkább arra figyeltem föl, amit így fogalmazott meg: „A sajtó nem tartozott a hatalmi ágak közé, hanem eszközként tekintettünk rá.”

A  helyzetértékelés pontos. A mai felfogással ellentétben ugyanis a hajdani sajtó nem rúghatott labdába a végrehajtó hatalom (lánykori nevén a kormány), a törvényhozás (a parlament) és az igazságszolgáltatás (a bíróságok) mellett. A puha diktatúrában az lett a dolga, hogy afféle propaganda eszközként segítse a nagyjából egy irányba húzó hatalmi ágakat. Vele szemben kristályosodott ki a másik mérvadó felfogás, amely a polgári demokráciát jellemezte. Minden kormány igyekezett szabadulni az őt ellenőrizni hivatott országgyűlés és a bíróságok fürkésző tekintetétől, és ha ez a kelleténél jobban sikerült neki, a sajtó átvette a törvényhozás és az igazságszolgáltatás ellenőrző funkcióját. Ezért szokták nevezni a negyedik hatalmi ágnak.

Megfigyeltem, hogy ezt a szakmai közhelyet minden március 15-én, a szabad sajtó napján kifejtik a ravasz politikusok. Mi, újságírók pedig úgy érezzük, mintha hájjal kenegetnék a hátunkat; jó néven vesszük tőlük, hogy kegyeskednek bennünket a hatalomba emelni. Holott nem gondolják ám komolyan a politikusok, ráadásul nem is igaz. Idestova fél évszázada, hogy kirajzolódott egy másik, szerintem hitelesebb álláspont, amely Jürgen Habermas nevéhez fűződik. A német szociológus azt bontotta ki, hogy nem a sajtó a negyedik hatalmi ág, hanem a nyilvánosság. Több szelete, ha úgy tetszik: eszköze van, mint a hagyományosan hozzá sorolt újság, rádió, televízió, továbbá 1993 óta az internet. Ilyen alkotóelem például a népgyűlés, az istentisztelet, a színi- és mozielőadás, a kávéházi asztalnál folytatott eszmecsere, a pletykálkodásra alkalmat teremtő kispad a falusi ház előtt, és még vagy tucatnyi fóruma a nyilvánosságnak.

E magyarázat kétségkívül csökkenti az újságírás, a szerkesztőségek jelentőségét, ezért nem szívesen gondolunk rá. Mégis több köze van az igazsághoz, mint annak az értelmezésnek, amelyet a 83 éves Lakatos Ernő tulajdonít a XXI. századi sajtónak.