Lengyel László Médiapáholy-beli előadásában még egy mozzanatra fölkaptam a fejem. A második, lazábbik részben kitért arra is, amit úton-útfélen tapasztalt. (Az utóbbi negyedszázadban szinte minden héten meghívták valahová az országban.) Szóba hozta például a diákok decemberi megmozdulásait. Ha rajta múlt volna, véleményvezéreket küld a tüntetők közé, hogy elmagyarázzák nekik, miért kéne tiltakozni. Nem bontotta ki, hogy kikre gondolt, okfejtéséből mégis kiderült, hogy tapasztalt és neves publicistákra, akikre hallgat a közvélemény.

Hasonló szellemi közegben mozgok, nem nehéz összeállítani a válogatott 11-et. Íme: Aczél Endre, Andrassew Iván, Bolgár György, Farkasházy Tivadar, Lengyel László, Lévai Júlia, Megyesi Gusztáv, Mészáros Tamás, Nagy N. Péter, Tamás Ervin, Tamás Gáspár Miklós. Két közös vonás jellemzi őket. Besorolhatók egy világnézeti körbe, másrészt Andrassew és Lévai kivételével szinte kizárólag a nyomtatott sajtóban jelennek meg. Igazán kár, hogy a kormány oktatáspolitikája ellen szervezkedő diákok nem olvassák a nyomtatott sajtót. (Kivéve a Metropolt, amely ingyenes.) A digitális sajtót olvassák, amely nem kerül pénzbe.

Sokfelé tanítottam az országban, és mindenhol megkértem a kommunikáció szakosokat, ugyan írják már föl ama publicisták nevét, akikre hallgatnak. Íme, a junior válogatott 22-es kerete budapesti, székesfehérvári, szombathelyi és nyíregyházi diákok olvasmányélményei alapján: Ablonczy Bálint, Ceglédi Zoltán, Csider István Zoltán, Gomperz Tamás, Hollósi Zsolt, Horváth A. Attila, Lakner Dávid, M. Kovács Tibor, Ónodi-Molnár Dóra, Papp László Tamás, Parászka Boróka, Pető Péter, Pintér Bence, Puzsér Róbert, Rajcsányi Gellért, R. Tóth Gábor, Stumpf András, Sudár Ágnes, Szabó C. Szilárd, Tombácz Róbert, Tóta W. Árpád, Tóth Zsolt Csaba. Budapestiek, debreceniek, győriek, marosvásárhelyiek, pécsiek, szegediek, zalaegerszegiek. A legtöbbjüket nehéz volna világnézeti értékrendszerbe sorolni, felfogásukat úgy foglalnám össze, hogy nem esnének kétségbe, ha a Fidesz elveszítené, az MSZP pedig nem nyerné meg a 2014-es választást. Ráadásul leginkább a digitális sajtóban jelennek meg, amely az ország minden szegletéből elérhető.

Ha ösztönzésemre az újságírással kacérkodó diákok átfutják is a „nagy öregek” kulturált, árnyalt cikkeit, előnyben részesítik Tóta W. („Lófasz ez, uraim.”) Árpád és nemzedéktársai erőteljesebb stílusát. Ha az utóbbiakat küldte volna Lengyel László a tüntető középiskolások és egyetemisták közé, alighanem hallgattak volna rájuk.