Ezt is milyen jól kitalálta. 1929. január 20-án született, és 2013. január 20-án halt meg. Közben pedig tartalmasan élt.

Másfél évtizedig dolgoztunk együtt, a szakmából tőle tanultam a legtöbbet. Egy évtizedig ő volt a senior, én a junior főszerkesztő-helyettes; ő tekintette át az egész lapot, én gondoztam az első nyolc oldalt, a publicisztikai részt. A mindenkori főszerkesztőt nem érdekelték a részletek, a legfontosabb kéziratokat azonban vele is megbeszéltük. Az ÉS jelenlegi főszerkesztője néhány éve írt egy esszét a székesfehérvári folyóiratba, és az irodalmi hetilap nyolcvanas évekbeli időszakát úgy jellemezte, mint a Faragó-Zöldi féle „szocialista újságírást”. A jelző miatt nem berzenkedem, ha úgy értette, hogy kerestük a tehetséges szerzőket, köztük őt is, és tartottuk a hátunkat, ha ezek az írások a máskülönben rohamosan gyengülő hatalomnak nem tetszettek.

A rendszerváltás után is tartottuk a kapcsolatot Faragó Vilivel, ha másként nem, hát telefonon. Közben bajlódott a veséjével, fizikailag egyre kevésbé bírta magát, szellemileg mégis ugyanaz a fanyarul és kristálytisztán fogalmazó értelmiségi maradt. Most is előttem vannak a kéziratai. Úgy vetette papírra a véleményét, hogy alig láttam benne áthúzást. A szerkesztőségben Juditnak, a legjobb gépírónőnek adta oda (már ő is meghalt), tőle került hozzám a nyomtatásra szánt szöveg, amelyen egy betűnyit sem kellett javítani. E jellegzetesen XX. századi módszerből fakad egy XXI. századi történet, amely megvilágítja a Faragó-nemzedék sorsát.

Valahogy szóba került, hogy Vili nem a legjobban áll anyagilag. Íme, az alkalom, hogy visszaadhassam azt, amit figyelemben kaptam tőle. Éppen egy digitális portált szerkesztettem, ahol még honoráriumot is fizettünk. Fölkértem hát egy vitacikk megírására, azzal a szándékkal, hogy diák-újságíró tanítványaim eleganciát tanulhatnak belőle. Gyorsan megírta kézzel, majd Éva, a műfordító-felesége beírta a számítógépbe, melynek azonban nem volt internetes hozzáférése, ezért lemezt készített a szövegből, borítékba zárta, és a kerepestarcsai postára vitte. A küldemény nyolc nap múlva érkezett meg, amikor a vita már túlhaladt a kései szerző megállapításain. Nem sokkal később Éva is meghalt, és már nem volt senki, aki a kitűnő Faragó-cikkeket beírhatta volna az internet nélküli számítógépbe.