Bakizás nélkül éltem túl a temetését. Idestova harminc éve tanítok, és mindig jegyzet nélkül adtam elő, az a veszély tehát nem fenyegetett, hogy belesülök a saját mondandómba. A vers felolvasásától azonban rettegtem.
Böszörményi Zoltán a Karibi-tenger egyik legdélibb szigetén, a 8077 kilométernyire lévő Barbadoson él. Nem jöhetett el kolozsvári fölfedezőjének a temetésére, mindazonáltal maga helyett küldött egy verset, és arra kért, hogy olvassam föl, ha már a MÚOSZ nevében búcsúzkodom a Jókai-lepellel fölravatalozott barátunktól. A feladatot először át akartam passzolni Pali vejének, a színész Mertz Tibornak, de kiderült, hogy ő a sírnál olvas majd föl a Bodor-versekből. Itthon vagy tucatszor is elmondtam a messziről érkezett búcsúverset, és egy szónál megakadtam: a „felölti” helyett majd’ mindig feltölti jött a számra. Többször nem rugaszkodtam neki, mert tartottam attól, hogy a félremondott változat idegződik be.
Szerencsére a farkasréti ravatalozóban már nem bakiztam. S mert Bodor Pál szállóigéiből is kiválasztottam a legjobb tízet, egyiket-másikat még kuncogás is fogadta a gyászoló gyülekezetben. A szellemes mondatok talán más temetésén eretnekségnek hatottak volna, Palihoz azonban illettek. Ez ő, a Diurnus-jegyzetek szerzője, akinek a napi eseményekhez fűzött értelmezéseiből kiragyogtak az ütős, időszerűségük elmúlása után is érthető és élvezhető mondatok. Aztán elgyalogoltunk a sírhelyhez, ahol a fenyőfák között Mertz Tibor sétált, és Bodor-verseket mondott, amelyekből ugyanúgy kiragyogtak az akár szállóigének is alkalmas mondatok. Ez a hangulat pedig azért illett Pali egyéniségéhez, mert életének utolsó három évtizedében elhallgatott benne a költő, és legalább utólag rádöbbenhettünk, hogy milyen jó verseket írt.
Amidőn öreg barátom meghalt, azt a címet adtam a Médianaplóban olvasható nekrológnak, hogy Bodor Pál sírkövére. Tévedtem, egyelőre ugyanis „csak” fejfát kapott ezzel a szöveggel: Bodor Pál (Diurnus), alatta ez: (1930-2017). Egyébként függeléket is mellékelek e bejegyzéshez, Böszörményi Zoltán szép versét ama bűvös „felölti” szóval.
Búcsú Bodor Páltól
Csillogó szavak,
íme a lepel, mi letakar.
Jókai, Krúdy, Kosztolányi
takarózott vele,
mint ki időzni,
de elmenni még nem akar.
Lángoltál, míg vad
és szelídebb tájon is
lángolni kellett,
mindennapok, szavak, mondatok
ékszereit rakosgattad,
fényesítetted.
Felölti a zenészek és az írók
fekete szalonkabátját,
odaáll a pulpitus mögé
időkarmester,
rád vár,
mielőtt pálcáját a magasba emeli,
ihletetten meghajol,
mint előtted most mi,
s majd a hálás utókor.