Körmönfont módon csinálnék reklámot a Magyar Narancs legfrissebb számának. Cikk jelent meg benne a legutóbbi száz esztendő „felségsértéseiről”. Ama esetekről, amidőn a kormánypárti sajtó szerint valaki megsértette valamelyik országvezető méltóságát. Az áttekintés aligha függetleníthető Orbán Viktor elhíresült karácsonyi interjújától a Fejér Megyei Hírlap hasábjain.

A cikk szerzőjeként elég sokat bíbelődtem olyan esetekkel is, amikor hozzáírtak valamit a nyilvánosságnak szánt szövegekhez, végül mégis kimaradtak az elemzésből, mert nem politikai célzattal mentek végbe, inkább véletlenül. Ám az egyik van annyira érdekes, hogy e rovatban lásson napvilágot. Főszereplője Vázsonyi Endre novellista és hírlapíró, akinek a felesége, Dégh Linda néprajz-kutató tanszéket kapott az Egyesült Államokban. 1984-ben magam is megfordultam a bloomingtoni egyetemen hajdani professzoromnál, Ránki György történésznél, aki Bandi bácsi gondjaira bízott - vele jártam végig a magyarországnyi nagyságú Indiana államot.

A szürreális elbeszélések finom tollú szerzőjét már korábbról ismertem, az irodalmi hetilap szerkesztőségéből. Évenként egyszer hazalátogatott, és ilyenkor kéziratot küldött előre, hogy ne kopjon ki az irodalmi életből, és legyen egy kis zsebpénze is. Az ékezetek nélküli kéziratokat átgépeltettük a Lapkiadó Vállalat piros keretes papírjaira, és az immár ékezetes betűket szedték ki a nyomdászok. Csütörtök délelőtt a szerzők még hagyományos korrektúrajeleket használva javítgatták a délutáni nyomtatásra váró kéziratukat. Vázsonyi Endre is átnézte a Tejkaramella című novelláját, és támadt néhány ötlete.

Fekete filctollal jegyezte őket a margóra, majd újra elolvasta az eredeti kéziratot, és arra jutott, hogy mégsem érdemes megdolgoztatni a nyomdászokat. Ezt írta a hasáblevonat aljára: „Pro domo: Ez semmi. Rájöttem, hogy nem kell cifrázni. Bocsánat, hogy elcsúnyítottam az oldalt!” Másnap, 1981. július 11-én az ÉS-ben úgy jelent meg a novella, hogy kétszer fejeződött be. A fiatalabb évjáratú nyomdász ugyanis nem tudta, hogy a Pro domo (házilagos, belső használatra) korántsem az olvasónak szól, hanem a szerkesztőnek és a kéziszedőnek. A hozzátoldásból nem lett botrány, inkább nevettünk a rendhagyó fejleményen. A szerző pedig a következő számban maga világította meg a szokatlan továbbírás hátterét. Bandi bácsi a túlvilágról talán megbocsátja, ha azzal fejezem be, hogy az ön-helyreigazítás szellemesebbnek hatott, mint a jobb sorsra érdemes novella.