Néhány hozzászóló jelezte, hogy unja már a témakört. Azt ugyanis, hogy idestova egy hónapja hol az október 8-án „felfüggesztett” Népszabadság margóján helyezek el széljegyzeteket, hol a vele együtt emlegetett vidéki napilapok sorsáról tűnődöm. Dohogásukban lehet valami, mindazonáltal öröm az ürömben, a magyar sajtó vergődésében, hogy az úgynevezett glokális lapok talán még sosem kerültek ennyire az országos nyilvánosság homlokterébe.

Itt van például az a jelenség, amit a tegnapi bejegyzésben úgy foglaltam össze, hogy az iparági híresztelések szerint a kormányzat éppen környékezi ama két külföldi tulajdonban lévő újsághálózatot, amely még nincs a befolyási övezetében. Ha megszerezné az amerikai Lapcom győri és szegedi, illetve az osztrák Russmedia miskolci, nyíregyházi és debreceni napilapját, akkor ellenőrizhetné mind a tizenkilenc vidéki napilapot, rátenyerelhetne a papír alapú sajtó olvasottabb részére is. Tételezzük föl tehát, hogy sikerül egységesíteni, egybehangolni (gleichschaltolni) a tizennyolc megyei és az egyetlen városi újságot.

A művelet kétségkívül veszélyes volna a nyilvánosság szempontjából, páratlannak azonban korántsem nevezném. A történelmi félmúltban van előzménye. Akik már éltünk a Kádár-korszakban, emlékezhetünk a Hírlapkiadó Vállalatra. A sokáig Vágner Ferenc vezérigazgatta cég az MSZMP központi napilapján kívül magába foglalt tizenkilenc megyei napilapot is. (Akkor még volt Pest Megyei Hírlap, most nincs.) A vidéki újságok nyereségéből tartotta el a csúcsidejében 814 ezer példányban megjelenő Népszabadságot, amely azonban a rendszerváltás után itt nem részletezendő okokból leszakadt a megyei lapok hálózatáról. 2007 végéig nemcsak hogy eltartotta magát, hanem még kétmilliárd forintos tartalékot is felhalmozott. Ez a folyamat torzult el 2008-tól, az első veszteséges évtől kezdve.

A jelek arra utalnak, hogy az egyelőre csak közvetve állami vezérlésű Mediaworks már a közeljövőben eljuthat a Hírlapkiadó Vállalat gyakorlatáig. Ha például a kormánypárti sajtóból átvezényelt munkatársakkal újraindítaná a Népszabadságot, a vidéki napilapok nyereségéből eltarthatna egy prémiumlapot. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a történelmi párhuzam föl sem ötlött a kormányzati médiastratégák tudatában. De attól, hogy esetleg nincs dézsavü-érzésük, még levonhatunk egy következtetést. A nyilvánosság totális ellenőrzésére törekvő politikai erők hajlamosak arra, hogy néhány évtizednyi eltéréssel ugyanazt találják ki.