Gyurcsány Ferenc szeret magáról beszélni, ezt azonban inkább ténymegállapításnak, mint értékítéletnek szánom. Érdekel a Gyurcsány-jelenség, mert tűnődésre késztet a politikus és az értelmiségi viszontagságos kapcsolatáról. A volt miniszterelnök nemrégiben ezt találta mondani: „Bennem van négy-ötórányi szöveg.” Majd kifejtette, hogy a körülményektől, a terem vagy a szabadtér hangulatától teszi függővé, hogy a retorikai készletből mennyit mond el. Szavaiból büszkeséget véltem kihallani, amire van is némi oka, mert jó szónok. Igen ám, de itt van ez a fránya tűnődés.

Médiapolitikát tanítok, e stúdiumot eddig hatvanhétszer adtam elő. A nappali tagozaton harminckét órában (hetenként kétszer negyvenöt percben), a levelezőn tizenhatban (fél év alatt négyszer négy tanórában), de volt már úgy is, hogy egyálltomban négyszer negyvenöt percben kellett összefoglalni 1914-től napjainkig. Akárhogy is nézem, a gyurcsányi teljesítmény ötszörösére vagyok kalibrálva. A tartalom minőségét és hatását most mellőzzük, az összehasonlítás alapja, hogy ami rendkívülinek hat a politika világában, az magától értetődik az oktatásban. Ha álmomból ébresztenek föl, akkor is szabatos mondatokban bontom ki a magyarországi médiapolitika bármelyik összefüggését, tetszés szerinti időtartamban..

A személyes példa révén csak azért állítottam párhuzamba a tanítást meg a politikát, mert az a benyomásom, hogy még a legismertebb politikusok is tévképzet áldozatai. Olyan ritkán mozdulnak ki a saját közegükből, olyan ritkán ülnek be hallgatóságnak felkészült szakemberek előadásaira, hogy föl sem ötlik bennük: ami az ő szakmájukban csúcsteljesítménynek számít, az értelmiségiek világában inkább csak középszerű. Akkor lepődnek meg, ha kikerülnek a pikszisből (nem szavazzák be őket a parlamentbe, és a pártjuk sem tart igényt a további szolgálataikra). Ritkán képesek visszatérni a civil életbe, hogy folytassák régi (értelmiségi) mesterségüket. Túl sokat hagytak ki, és elszaladt mellettük a világ.

Igazán nem akarom sajnáltatni őket, de bizonyos értelemben még hátrányosabb helyzetűek, mint az értelmiségi nők, akik szülnek, és a szoptatás befejeztével nehéz visszazökkenniük a szakmába. Talán ezzel magyarázható, hogy a politikusok foggal-körömmel ragaszkodnak a pozíciójukhoz. Nélküle ugyanis légüres térben találhatják magukat.