Néhány napja, január 24-én volt négy évtizede, hogy svájci otthonában meghalt. Szondi Lipót a kilencvenharmadik évében hunyt el, a kerek jubileum alkalmából a marosvásárhelyi ÚjHét.com három cikket is szentelt az emlékének és életművének.
Az első kettőt utánközlő portálként jelentette meg, a harmadikban az alapító-szerkesztő, Ágoston Hugó egészítette ki figyelemre méltó információkkal két magyarországi fórum, a FüHü.hu és az Infóvilág.hu közleményeit. A három írásból hiteles kép kerekedett a sorsanalizis világhírű képviselőjéről, és szerepéről az Eichmann-perben. Az utóbbi mozzanatról annyit, hogy az izraeli titkosszolgálat elfogta Argentínában az európai zsidóság bevagonírozását megszervező és zökkenőmentesen lebonyolító náci tisztet.
A per előkészítésébe bevonták az Izraelben élő Kulcsár István pszichiátert, aki nemcsak gyakran kereste föl a foglyot, hanem rajzoltatott is vele. Miután azonban a világ még nem tudta, hogy Eichmannt Izraelben tartják fogva, úgy küldte el Szondi Lipótnak a rajzokat, hogy nem fedte föl a nevét. A hetvenéves pszichiáter ezt válaszolta hajdani pesti ismerősének: „Kedves kolléga úr! Én elvből nem szoktam vakteszteket értékelni, de attól, ahogyan erre csak rápillantottam, megijedtem. Vigyázzanak azzal az emberrel, mert potenciális tömeggyilkos.”
Szondi csak abban tévedett, hogy potenciálisnak titulálta a meg nem nevezett tömeggyilkost. Akihez egyébként volt annyi köze, hogy 1944-ben furcsa szerelvényen vitték a bergen-belseni koncentrációs táborba, majd félévi bizonytalanság után, hosszadalmas diplomáciai-kereskedelmi tárgyalások nyomán csaknem kétezer szerencsés sorstársával együtt kiengedték Svájcba. A második Szondi-levél címzettje 1984. március 28-án e sorok írója volt. Erről szól a mai bejegyzésem.
Akkor már vagy tíz éve foglalkoztam a Korunk című kolozsvári folyóirat két világháború közti szerkesztőjével, Gaál Gáborral. Sorvezetőm a G. G. című monográfia volt, amelyet a filozófus Tóth Sándor írt. A kitűnő kötet 1971-ben látott napvilágot Romániában, ahonnan a múlt század hatvanas éveiben nem lehetett csak úgy átugrani itteni levéltárakba és egyéb kutatóhelyekre. Ennek folytán a könyv ama állításai, amelyekben az erdélyi szerző Gaál Gábor Magyarországon eltöltött három évtizedéről írt, olykor nem föltétlenül helytállónak bizonyultak.
A monográfiáról elismerő kritikát írtam, azt azonban célul tűztem ki, hogy ami G. G. itteni előéletéből pontosítható, annak igyekszem utána járni. A G. G. előélete című kismonográfia Gaál Gábor századik születésnapja alkalmából, 1991-ben jelent meg. Igen ám, csakhogy Gaál Gábor 1911-ben érettségizett, és az itteni forrásoktól elzárt kolozsvári monográfus úgy számította ki, hogy tizennyolc éves lehetett. Ezért 1893-ban született. A korabeli lexikonok is ezt rögzítették. A véletlen játszott a kezemre.
A lakásomtól mintegy háromszáz méternyire emelkedett a józsefvárosi katolikus templom. A Horváth Mihály téri plébánia anyakönyvében találtam meg az akkor még Gál Gáborként elkönyvelt csecsemő adatait. 1891. március 8-án született, betöltötte tehát a huszat, amikor leérettségizett. Törvénytelen gyerekként nevelőszülőknél hánykódott. Majd visszakerült Budapesten élő édesanyjához és mostohaapjához, akik beiratták a közeli (zuglói) Szent István Gimnáziumba. S mert az általános iskolában kétszer is megbukott, a középiskolában a kilencvenhármasokkal került egy osztályba.
Miközben böngésztem a gimnázium évkönyveit, az osztály egyik legrosszabb tanulója mellett óhatatlanul feltűnt a legjobb tanuló. Sonnenschein Lipót vezetéknevét Napsütéses vagy inkább Napsütötte Lipótra fordítanám. Azt is megtudtam róla a korabeli bejegyzés alapján, hogy „izr.” vallású. Az érettségi évében azonban a Sonnenschein eltűnt a névsorból, helyette a Szondi Lipót olvasható. A későbbi pszichiáter életrajzóból tudható, hogy a cipész édesapja épp akkor halt meg, és a kitűnő tanuló új, magyaros néven akart érettségizni. 1984-ben szereztem meg az akkor már kilencvenegy esztendős pszichiáter svájci címét. Postafordultával érkezett a magyar nyelvű, kézírásos válasz. Betűhíven közlöm.
„Gaál Gábor valójában osztálytársam volt az István úti (előzőleg Damjanich utcai) Gimnáziumban: azt hiszem, a 4-8. osztályig. Gaál valamivel idősebb volt, mint átlagban osztálytársai. Mi nagyon tiszteltük, nemcsak kora miatt, főleg versei miatt. Ezeket részben önmaga, részben osztálytársunk olvasta föl. Gaál hangja igen mély volt - és szépen olvasott. Az ún. tízperces szünidőben történtek a felolvasások. Én egy szomszédomtól, egy nyomdásztól megkaptam a Nyugat folyóiratot és az új magyar írók könyveit, és azokat rendszeresen G. G.-nek adtam. Anyja egy férfi fodrászüzletet vezetett, ahova én sokszor elvittem neki az akkor megjelent Nyugat-könyveket. Ritkán megesett, hogy maga szavalta a verseit. Engem mindig mélyen meghatottak. Még ma is emlékszem egy versének négy sorára: ’Szabad, nagy, széles utca voltam, / Kis gyermekeknek játszótér, / …? játszadoztak, / Ha eljött a Tél.’ Ez nem sok, de emlékeim mély jellegűek. Maradtam híve, L. Szondi.”
Ők ketten a múlt század harmincas éveiben, Kolozsvárott ismét találkoztak. E személyes kapcsolattal is magyarázható, hogy a Korunk többször is foglalkozott Szondi Lipót kutatásaival. Például a sorsanalízisről vitát is szervezett, amelynek Szondi a világhírét köszönheti. Talán az életét is. Azt a holokauszt-szakirodalomból tudjuk, hogy egy cionista politikus és üzletember, Kasztner Rezső szervezte a szellemi életben közismert és a módos zsidók kalandos különvonatát, amely Szondi Lipótot a koncentrációs táboron keresztül Svájcba vitte. Nos, Kasztner kolozsvári ügyvéd volt. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a harmincas években az akkor még csak neves magyar pszichiáter épp Gaál Gábor társaságában ismerkedett meg az 1944-es megmentőjével.