Kele János publicista tegnap figyelemre méltó bejegyzést tett föl a fészbukos üzenőfalára. Mint írta, „kimondhatatlanul hálás” az olvasók érdeklődéséért, amelynek hatására két írása „is belefért 2025 tíz legtöbb előfizetőt gyűjtő 24.hu-s cikke közé”. Nocsak. Lehet, hogy tavaly előfizetőket gyűjtöttek a legjobb publicisták? Vajon e vetélkedő csupán a 24.hu-ban megjelent írásokra vonatkozik-e, vagy a hazai portálok közösen hirdették meg a versengést?
Ha az utóbbi történt, akkor ez az egyetlen olyan akció, amiben az értéket teremtő portálok a legutóbbi másfél évtizedben együtt léptek föl. De Kele János bejegyzésében ez is olvasható: „Magamban is folyton tudatosítom, mekkora felelősség, mekkora lehetőség, hogy az ország egyik legnagyobb, legjobb, legfontosabb újságjában írhatom és mondhatom a magamét.” E felelősség és lehetőség mértékéről tűnődnék, gyökeresen más nézőpontból.
Kele János közgazdászként megtanulta elemezni a folyamatokat. Tapasztalatokat szerzett egy ellenzéki pártban, majd kiábrándulva a napi politikából, egyre jobb publicisztikákat írt. Ott tart, hogy politikáról tévé- és rádióműsorokban beszél, a 24.hu-nál pedig eredeti témakörében publikál. A legjobb foci-közíró, bár sajnálom, hogy háttérbe szorul nála a társadalmi folyamatok elemzése. Meglep, hogy aki ilyen jól ír, és ennyire világosan látja a hazai összefüggéseket, egy tévképzet rabja.
Hálát érez azért, mert egy szerkesztőség eltünteti a szélesebb nyilvánosság elől. Holott a véleménye olyan érték, hogy a megtestesítőjét ki kéne tenni a kirakatba, azt sugallván a vásárlóknak, hogy „Ezt kapod, ha betérsz hozzánk.” Az elzárkózás jelensége persze nemcsak a 24.hu-ra jellemző, a többi értéket teremtő portálra is. Majd’ mindegyik - Haraszti Miklós tűpontos kifejezésével élve - „fizetős falat” húz a nézelődők (digitális szörfözők) elé.
A főszerkesztők ugyebár kinevezik a legjobb publicistákat, akiket jobban megfizetnek, mint az átlagos szerzőket. Az első néhány soruk közlésével pedig kedvet próbálnak csinálni a fizetős tartalom elolvasásához is. Az előfizetés néhány ezer forint, a beharangozott cikk tartalmasabb része mindössze két-háromszáz forintért olvasható. Ha a jelenséget nem a szerkesztőségek, hanem a médiafogyasztók nézőpontjából értelmezzük, akkor sajnálatos következménnyel számolhatunk.
Amit az anyagi gondokkal küszködő szerkesztőségek a legjobb portékájuknak vélnek, azt olvassák a legkevesebben. Hisz’ a kiadóhivatalok a befogadás (a végigolvasás) lehetőségét korlátozzák. Például e sorok írója minden lényeges publicisztikai megnyilvánulást figyelemmel kísérne. Krőzus nem lévén vagy lemondok az értékkel kecsegtető portálok teljes választékáról, vagy hitelt veszek föl a külön-külön nem drága, de együtt a jövedelmemhez képest megfizethetetlen fizetős falak lebontásához. A mezőnyben egyetlen kivétel van: az Élet és Irodalom, Az online változatban Váncsát is ingyen lehet olvasni, ha előtte megnézünk egy harminc másodperces reklámfilmet valamelyik új könyvről vagy más művészeti eseményről.
E gondolatmenetből vajon mi következik?
Maradjunk a 24.hu-nál! A legjobb portálok, ha nem is a legfontosabbak és legnagyobbak között tartom számon. Több mint két évtizede írom a Médianaplót. napi bejegyzésekben értelmezem a nyilvánosságot. Túl vagyok a nyolcezredik poszton, amelyek közül egyet a mögöttünk hagyott hét legjellemzőbb mondatainak szánok. Ez több mint ezer összeállítás volt eddig, alkalmanként huszonegy mondattal. Nos, a tavalyi ezerszáz mondatból tizenhatot választottam a 24.hu hozzáférhető felületéről.
A Facebook 379, a Klubrádió 116, a YouTube 48, a Kolozsvári Szalonna 45, a marosvásárhelyi ÚjHét.com 20 mondattal képviselteti magát a mezőnyben. E számsor nem föltétlenül minőségi különbséget jelez, inkább mennyiségit. Meg a fizetős falat jelenti, amely a 24.hu talán legjobb mondatait eltorlaszolja a szélesebb nyilvánosság elől. Ha nemcsak a bevezető húsz sort olvashatnám az eldugott cikkekből, akkor a portál majd’ minden héten bekerülhetett volna a válogatásba.
Lehet persze azt mondani, hogy „Na és, kit érdekel a Lefülelt mondatok?” Csakhogy az összeállítás vasárnap délután jelenik meg, amikor a portálok kevésbé dolgoznak. Az összeállítás felértékelődik az utánközlők számára, és több millió olvasó érdeklődésében volt része. Hat évtizede élek a nyilvánosság szakmájában, és nemcsak a 24.hu munkatársai, a fizetős fal-jelenségben érintett többi szerkesztőség újságírói is biztosak lehetnek abban, hogy értem a portálok kényszerhelyzetét. A legjobb írások távoltartása az olvasóktól azonban tévút.
A kivezető út a sajtóalapba torkollik. Ez sem új fogalom, használta már a rendszerváltás táján a Nyilvánosság Klub, a Horn-kormány országlása idején Pokol Béla akkor kisgazda politikus. Bekerült a szocialisták 2002-es választási programjába is. 2010 óta gyakrabban foglalkoztunk vele. Beírtam a Médianapló keresőjébe, és 2010 előtt tizenkilenc sajtóalap jött ki, 2010 után pedig 101. Az arány jelzi, hogy a legutóbbi másfél évtizedben inkább az ellenzéki sajtó veszi elő a fogalmat.
A nálunk polgáriasultabb országokban a parlamenti pártok elismerik a sajtóalap létjogosultságát. Felismerik az értéket teremtő médiumok jelentőségét. Ezzel magyarázható, hogy igyekeznek életben tartani, anyagilag támogatni őket. E médiapolitikai gyakorlatot tanulmányozhattuk Svédországban, Norvégiában, Finnországban, Dániában, Franciaországban, Németországban és Ausztriában is. Voltak, akik megírták a tapasztalataikat, de süket fülekre találtak a hazai politikában és az újságíró társadalomban is. A kormánypárti és az ellenzéki politikusok nyilvánosságszemléletéből egyelőre nem telik arra, hogy az adóforintjainkból pénzt szavazzanak meg az olyan sajtóalapnak, amelyet nem az ő embereik irányítanak.
Az észak- és nyugat-európai sajtóalapok két mozzanatban hasonlítanak egymásra. Az egyik az, hogy a parlamentben a költségvetés bizonyos százalékát szavazzák meg az értéket teremtő, de veszteségek újságok számára. Ez nálunk sosem történt meg. A másik mozzanat az, hogy a sajtóalap kuratóriumát a parlamentek nem politikusokkal töltik fel, hanem olyan közéleti személyiségekkel, akiknek a tekintélyes életműve nem kötődik pártokhoz.
A kiadóhivatalok az éves bevétel húsz-harminc százalékát teremtik elő előfizetésből, nagyjából ugyanennyit hirdetésekből. Ha a tervezett bevétel felét sikerül teljesíteni, akkor igényt tarthatnak arra a szerkesztőségek, hogy egy szűkebb réteg átlagosnál magasabb igényeit kielégíthessék. Nálunk a legutóbbi három évtizedben nem volt sem politikai párt, sem újságíró szövetség, sem szerkesztőség, amely zászlajára tűzte volna a sajtóalapot.
Azt már régóta tudom, hogy Orbán Viktortól nem várható el egy európai értelemben vett sajtóalap támogatása. Félő, hogy vetélytársa, Magyar Péter még hírét sem hallotta a kifejezésnek. Vagy ha már hallott is valamit róla, nem arról ismert politikus, hogy elviselné az újságírók fürkésző tekintetét. Pedig hosszú idő után itt volna a lehetőség, hogy végre kidolgozzuk a nemzeti sajtóalap intézményét.
Tíz mondat a Sajtóalapról
Elképzelhető megoldásnak tartanám egy sajtóalap felállítását, amely ugyanolyan alapon működne, mint az ORTT műsorszolgáltatási alapja, vagy a művészeti alapítványok, amelyek nonprofit művészeti tevékenységet finanszíroznak. (Sükösd Miklós szociológus, Hetek, 2000. október 7.)
A sajtóalap kifejezés nem más, mint a demokratikus médiarendszer intézményi garanciája. (Kaposi Ildikó szociológus, Médiakutató, 2000/ősz)
A Medgyessy-kormány adós egy olyan sajtóalap létrehozásával, amelyet egyes médiapolitikai írásaiban már a kormányváltás előtt megígért. (Bajomi-Lázár Péter szociológus, Hetek, 2002. december 6.)
A nyugat-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy a sajtótámogatási rendszer ott volt hatékony, például Ausztriában, Olaszországban és Svédországban, ahol a hangsúly a veszteséges lapok közvetlen támogatásán volt. (Bajomi-Lázár Péter szociológus, Élet és Irodalom, 2006. január 20.)
A kereskedelmi médiumok adójából egy részt a parlament elkülönít, a felpántlikázott pénzt pedig azokra a médiumokra költi, amelyek értéket teremtenek. Azért működnek ugyanis veszteségesen, mert egy szűk kör színvonalas igényeit elégítik ki. (Zöldi László újságíró, Klubháló.hu, 2007. október 6.)
Korábban valóban én is sürgettem a sajtóalap felállítását, de ma már azt gondolom, az adófizetők pénzét hatékonyabban is el lehet költeni. (Bajomi-Lázár Péter szociológus a wi-fi szigetek támogatásáról, Hajdú-bihari Napló, 2009. március 14.)
Még kormányon létre kellett volna hozni olyan nagy sajtóalapot, amely a helyi sajtót, valamint a politikai pluralizmust igényesen szolgáló sajtót pályázatokkal támogatja. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Mandiner.hu, 2017. november 24.)
Esetleg közös finanszírozási és elosztási projektekkel is kísérletezhetnének a függetlenek, ami nem könnyű feladvány, mert most az egymás közti verseny is ez ellen hat. (Haraszti Miklós liberális médiapolitikus, Népszava, 2021. október 30.)
A programunkba bekerült egy sajtóalap létrehozása, mindenekelőtt a kicsi helyi médiumok világos feltételek mentén történő megtámogatására. (Polyák Gábor médiajogász, az Egységben Magyarországért médiapolitikai kabinetjének vezetője, Népszava, 2022. március 21.)
A Sajtóalap gondolata 2001 végén bekerült az MSZP választási programjába, de a győzelem után elvérzett a koalíciós tárgyalásokon. (Zöldi László újságíró, ÚjHét.com, 2023. november 3.)
