Az első újságcikkem 1964. november 23-án, a 19. születésnapomon látott napvilágot. Elég régen ahhoz, hogy kialakuljon álláspontom az újságírásról. Tudomásul vettem Kosztolányi Dezső esztétikai szempontból igazságtalan, publicisztikailag azonban tűpontos megállapítását Ady Endréről: „Műveltsége újságírós, értesülése kávéházas.” Véleményét úgy általánosítom, hogy a törzsi háború szétválasztja, a szellemi igénytelenség viszont egyesíti a magyar újságíró-társadalmat.
Másként fogalmazva: szeretem ugyan a szakmámat, de nem vagyok elragadtatva a művelőitől. Ezért fogadtam érdeklődéssel Mészáros Lőrinc megjegyzését az újságírókról. Sokan csupán a miniszterelnök jószágkormányzóját látják benne, aki vállalatbirodalmat épített ki. Köztük van egy nonprofit alapítvány is, amely nem köteles nyereséget termelni, akár veszteségesen is lehet hatékony. KESMA a rövidítése, és kezdetben 471 szerkesztőség tartozott hozzá. Most már alig több mint négyszáz, „hála” a profiltisztításoknak.
Mészáros úr csak tanult annyit a vállalatvezetésből, hogy érdemes legyen mérlegelni a kijelentését, amely az Indexen jelent meg: „Sok újságíró inkább politikai aktivistaként viselkedik.” Szerinte az újságírás „formálni akarja a politikát, az országot, a közvéleményt”. Megállapítását csönd követte, alighanem azért, mert az ellenzéki oldalon nem feltételezik róla, hogy ezt ő mondta. Vagy ha az ő száján csúszott is ki, akkor komolyan gondolja. Pedig van benne igazság.
Akad-e bárki is, aki rossz néven veszi, hogy az újságírók a maguk sajátos módján akarják formálni a közvéleményt, az országos nyilvánosságot, a politikának is nevezhető közéletet? Mint afféle hivatásrend, az újságírás miért ne formálhatná épp úgy, mint a tudományt vagy az oktatást művelők? A kérdés csak az, hogy kinek a szolgálatában. Akkor a legjobb persze, ha az újságírók a közjót szolgálják, ez azonban az újságírás történetében ritkán valósulhatott meg. Hadd említsek ezzel kapcsolatban egy önkritikus álláspontot.
A bukaresti magyar hetilapot alapító Huszár Sándornak van egy tízkötetes, mindmáig kiadatlan emlékirata. Ennek egyik részletét közölte 2021. november 6-án A Hét digitális utódja, a marosvásárhelyi ujhet.com. Egyetlen mondat a kolozsvári gyárból kiemelt munkáskáder-szerkesztő 1960. április 30-i naplójából: „Nemcsak újságíró voltam, de mint ilyen - ugye - pártember is.” Ugye? Hm. Kétségtelen, hogy ez nálunk, Magyarországon is magától értetődő volt.
Az újságírás szakot 1958-ban szüntették meg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Az újságíróképzést átutalták a politikailag megbízhatóbb Magyar Újságírók Országos Szövetségébe. Ha valakit fölvettek gyakornoknak egy szerkesztőségbe, akkor egyévnyi munka után a főszerkesztő eldöntötte, vajon alkalmas-e újságírónak. S ha ideológiai vagy szakmai aggályai merültek föl, akkor nem javasolta a MÚOSZ-iskolára. E rendszer uralkodott 1993 szeptemberéig, amidőn az állami felsőoktatás befogadta a kommunikáció és médiatudomány szakirányt. Ebben volt szerencsém eltölteni negyed évszázadot. Egyre több lett a szakmai szempont, és kevesebb az ideológiai, 2015 óta azonban ismét háttérbe szorult a szakirány, és előtérbe került a Közszolgálati Egyetem Nemeskürty Istvánról elnevezendő fakultása. A régi már éppen csak működget, az új még alakulgat. A kettő között pedig tűnődhetünk arról, hogy a közjón kívül mit vagy kit kellene még szolgániuk az újságíróknak.
Mészáros Lőrinc óvakodott attól, hogy részletesen kifejtse az álláspontját. Mégis az a benyomásom, hogy az ellenzéki újságírókra utalt. Azért írtam, hogy az utalásában van igazság, mert csakugyan akadnak az ellenzéki újságírók között, akik politikai aktivistának vélik magukat. Igyekeznek mindent megtenni azért, hogy az Orbán Viktor nevével fémjelzett rendszer megszűnjön. Felfogásukat azzal magyarázom, hogy a 2010 óta egyfolytában kétharmaddal kormányzó miniszterelnök pacifikálta (megszelídítette) az országgyűlési pártokat, az ellenzéki politikusok jó pénzért érzik rosszul magukat a parlamentben. S mert törvényhozóként az ő dolguk is lett volna ellenőrizni a végrehajtó hatalomnak nevezett kormányzatot, helyettük az ellenzéki sajtó vette át a hatalom ellenőrzését.
Ebből fakad az ellenzéki újságírók egy részének aktivitása. Bár azt ritkán fogalmazzák meg, hogy politikai aktivisták, de tevékenységük erre utal. Óhatatlanul túllépi azt a határt, amelyet a többi ellenzéki újságíró egyelőre még nem lépett át. Az utóbbiak közé tartozik e sorok írója is. Abból indulok ki, hogy akik a hatalmat gyakorolják, választott politikusok. Ők hozzák és hajtják végre a törvényeket, joguk van a döntésekhez. Nekünk, újságíróknak viszont ahhoz van jogunk, hogy indoklásra kényszerítsük őket. Ez az, ami nem tetszik a politikusoknak, akik jelenleg elemi erővel adnak hangot a nemtetszésüknek.
A másik politikai oldalon már nincsenek azok a konzervatív értékrendű újságírók, akik épp azért ábrándultak ki a NER hatalomgyakorlásából, mert a vezető kormánypártot előnyben részesíti a közjóval szemben. Ők alkotják például a Magyar Hang és a Válaszonline.hu szerkesztőségét. Számomra azért érdekes Mészáros Lőrinc megállapítása, mert a szándékával ellentétben a nyilvánosság kormánypárti részére, például a KESMA szerkesztőségeire is vonatkozik.
Vannak olyan újságírók, mondjuk Gajdics Ottó, akik nem is tagadják, hogy politikai aktivisták, és minden eszközzel harcolnak a parlamentek kívüli ellenzék (a Tisza Párt) ellen. Ellenőrizendő önmagam állítását, a biztonság kedvéért beírtam szűkebb pátriám, Bács-Kiskun megye portáljának keresőjébe a Tiszát megszemélyesítő Magyar Péter nevét. 2024 februárja óta, alig több mint másfél év alatt 2260 találat jött ki. Átlagosan napi négy elmarasztalás. A központi irányításból adódóan ezt tessék beszorozni a 19 KESMA-napilap értékeléseivel!
A bejegyzésem utáni összeállításban van egy idézet Katona Tamástól. A néhai MDF-politikus civilben kitűnő történész volt, aztán külügyi államtitkár lett a rendszerváltás utáni első kormányban, majd Antall József kérésére elvállalta a tájékoztatásért felelős államtitkár pozícióját. Amit ő mondott bemutatkozásként, azt gondolták tovább a 2010 utáni hatalomgyakorlók. Nyilvánosságpolitikájukat így foglalnám össze: Az újságíróknak minden reggel egy csepp cukor-helyettesítő édesítőszert kell csepegtetniük a nemzet kávéjába.
Tíz mondat az újságírókról
Az újságíróknak minden reggel egy csepp mézet kell csepegtetniük a nemzet kávéjába. (Katona Tamás MDF-politikus, Népszabadság, 1993. október 16.)
Az újságíró csak két esetben kerülhet konfliktushelyzetbe: ha hazudik, és ha igazat ír. (Donát Róbert veszprémi tanár, Napló, 1998. december 30.)
Azt utálom az újságírókban, hogy a legrosszabb énemet hozzák ki belőlem. (Kövér László Fidesz-politikus, 168 Óra, 2002. január 31.)
Az újságíró szívesebben költ fizetést, mint zsoldot. (Zöldi László újságíró, Irodalmi Jelen, 2004. március 27.)
Ez tényleg nem Fehéroroszország, ahol az újságírókat agyonlövik. Itt legfeljebb kussoltatják őket. (Mihancsik Zsófia újságíró, Galamus.hu, 2011. január 10.)
Egy interjúnak nem az az értelme, hogy bikaviadalt vívjak egy újságíróval. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hír TV, 2019. január 10.)
Az újságíró nyilvános számonkérő. (Holoda Attila energetikai szakértő, ATV, 2019. október 15.)
Aki újságíró akar lenni, akkor is újságíró, amikor éppen nem kap érte fizetést. (Porcsin Zsolt debreceni újságíró, Facebook.com, 2023. július 27.)
Az újságíró nem azért kérdezget, mert unatkozik, hanem azért, hogy ne kelljen az adófizetőknek egyenként kérdezniük. (Tamás Róbert publicista, Kolozsváros.com, 2025. június 13.)
Sok újságíró inkább politikai aktivistaként viselkedik. (Mészáros Lőrinc nagyvállalkozó, Index.hu, 2025. november 10.)
