A címsor idézet a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról szép dalából. Annyira dallamos, hogy mindjárt fütyülni kezdem, holott a múlt század hetvenes éveiben, pályakezdő újságíróként hallottam. Azóta szerkesztőként kaptam tizenöt sort a lexikonokban, és negyedszázadot oktatóként töltöttem a felsőoktatásban. Írok, szerkesztek és tanítok tehát. Van egy digitális rovatom is, e Médianapló, amelyet 2002. január 1. óta jegyzek, nemrég jelent meg benne a hatezredik glossza.

A Blog.hu kötelékében 2013. január 25-e óta tartózkodom, azóta 2053 bejegyzésem és 502 hozzászólásom látott napvilágot. 3291734 letöltésben volt részem, ez 1603-as átlagot jelent, a 2654853 olvasó pedig 1293-as átlagot. Az 1600/1300-at nem keveslem egy szakmai rovat esetében, amely leginkább a tanítványaimnak szól. Ettől függetlenül a bejegyzések utánközlő fórumokon is feltűnnek, így szembesültem ismeretlen hozzászólókkal. Titokzatoskodnak, de annyi azért kiderül róluk, hogy a legtöbben egyetlen bejegyzéssel sem vétették észre magukat, mindazonáltal több ezerszer kommeltelték mások írásait.

Nem szabad komolyan venni őket, ha azt fejtegetik, hogy nem azt kellett volna megírni, amiről tűnődtem, hanem azt, amiről ők tűnődnének. Ilyenkor azt javaslom nekik, hogy írjanak bejegyzést, esetleg majd hozzá is szólok. A másik ellentmondás az, hogy ők álnéven fejtik ki az álláspontjukat, én pedig teljes névvel vállalom a véleményemet. Ezt egyikünk sem képes megemészteni. Ők bizonyára jó családapának-anyának, derék hazafinak vélik magukat, és tisztában vannak azzal is, hogy jó vagy rossz életpálya van mögöttük. Ezerféle okból alkalmazkodtak azonban egy digitális hagyományhoz, amelyet nem minősítenék, bár azért nyilvánvaló, hogy az ismeretlenség következik belőle.

Igen ám, de a kommentelők hajlamosak megfeledkezni arról, hogy velük ellentétben a bejegyzés írója neves ember. Ezért aztán egy nem létező valaki fejti ki álláspontját egy létező valakiről. Induljunk ki abból, hogy igazuk van! Pontatlanul fogalmaztam meg valamit, és annyira nyilvános szakmát művelek, az újságírást, hogy majd’ minden tévedésemet nyilvánosan követem el. Ha az álneves kommentelő dühtől tajtékozva, fröcsögve, gonoszkodva, gyűlölködve, kekeckedve, kötözködve, útszéli hangnemben szól hozzám, akkor nem állok szóba vele. Ha tárgyszerűen, a pontosítás szándékával, akkor pedig sajnálom, hogy nem hívhatom föl, és nem köszönhetem meg neki.