Szépen csillog a holtversenyben kiharcolt ezüstérem, Cseh László riói teljesítményét mégis kudarcként könyveli el a hazai közvélemény. Ezt az érzetet ő maga is osztja. Sőt, még sugallta is, amidőn mentális okra vezette vissza a balsikert, mondván: „Rám zuhant az ötkarika.” (Facebook.com, augusztus 11.) Azt is kifejtette, hogy Európa- és világbajnokságokon megy neki az úszás, az olimpia légköre azonban elnehezíti a vízben. Úgy rémlik, hogy kisebb sikerekben bővelkedő pályafutása olimpiai aranyérem nélkül befejeződik be.

Vele ellentétben azt állítom, hogy Rióban nem is volt esélye a bajnokságra. Azt pedig feltételezem, hogy ezzel ő is tisztában volt, csakhogy az igazságot nem köthette a nyilvánosság orrára. A saját érdekében épp az ellenkezőjét kellett elhitetnie velünk. A marketingben bevett fogás az átverés, bepalizás, csőbe húzás, felültetés, félrevezetés, megetetés, megtévesztés, rászedés. Segített ebben neki a hazai sportújságírás is. Interjúkészítés közben soha senki nem firtatta, hogy Phelps árnyékában miként képzeli azt a fránya olimpiai aranyérmet. Az pedig csak nekem tűnt fel, hogy az idén folyamatosan harmincévesnek titulálták, legnagyobb ellenfelét viszont harmincegynek, holott mindnyájunk „Laci”-ja 1985. december 3-án született, Phelps meg 1985. június 30-án.

A hét hónapnyi korkülönbségnek ma már nincs különösebb jelentősége. 2012-ben még volt, amikor nemzeti hősünk bronzéremmel kullogott haza a londoni ötkarikás játékokról. Már benne járt a huszonhetedikben, és arra még volt ugyan esélye, hogy négy év múlva induljon a következő olimpián, de arra már nem, hogy bajnokságot is nyerjen. Csakhogy ezüstre vagy bronzra aligha kötnek vele reklámszerződést, Eger önkormányzata sem ad neki felkészülési támogatást, az úszószövetség pedig inkább a fiatal tehetségekre fordítja az állami apanázst. Neki aranyéremre kellett áhítoznia a nyilvánosság előtt, hogy 2012 és 2016 között jól élhessen, esetleg a visszavonulás utánra is bespájzolhasson. Nem kotorásznék a zsebében, mert voltaképpen megdolgozott a jövedelemért, riói ezüstérmét azonban nem is tekintem kudarcnak.

Nála négyévenként következik be az igazság pillanata. De ahogy telt az idő, egyre nehezebben lehetett kimagyaráznia, miért maradt el az aranyérem. Most itt áll előttünk a harmincegyedik évében, és a sors iróniája, hogy elnézést kér tőlünk azért, amiért dicséretet érdemelne - ha nem kellett volna bennünket az orrunknál fogva vezetnie.