Meghalt a kilencedik osztálytársam. Temetése ma délelőtt lesz Kecskeméten, a víztorony mögötti ökumenikus sírkertben. Sokáig ötévenként tartottuk az érettségi találkozót, bár a legutóbbi időkben évente már legalább egyszer gyülekeztünk a bejárat melletti virágboltnál. Jóska kihozta a koszorút, és elindultunk az osztályfőnök sírjához, aki először halt meg közülünk, alig túl a harmincon. Aztán elzarándokoltunk a legújabb halottunkhoz, hogy elhelyezzük a IV. b. koszorúját. Most viszont Menyus veszi a koszorút, és Jóskát temetjük.

Nála ügyesebb osztálytitkárt aligha termett éltető ereje, a föld. A gimnázium négy évében úgy képviselte az érdekeinket, hogy szegény tanáraink azt hitték, ők uralnak bennünket. Azt a gyeplőt, amelyet nagylelkű, de gyönge kezű osztályfőnökünk a lovak közé dobott, Jóska vette kézbe. A szülei állatokat tartottak, értett a lovakhoz, nemrégiben az unokáinak is pónit vásárolt. Körülbelül egy hónapja, amikor utoljára beszélgettünk, elárulta, hogy annak idején Nyaviga tanár úr miattam büntette meg. Gőzerővel készültem az országos atlétikai bajnokságra, ezért ellógtam a matematika óráról. Jóska azt jelentette, hogy nem hiányzik senki, amidőn azonban az idős és mogorva tanárunk valamiért átment a fizika szertárba, a folyosói ablakból azt látta, hogy lent futkározom, az udvaron kialakított salakpályán. Az osztálytitkárunk több mint fél évszázadig tartotta meg magának a titkot.

Ama vállalkozó szellemű emberek közé tartozott, akik a diploma megszerzése után életcéljuknak tekintették, hogy mindent visszaszereznek, amit Rákosi elvett a nagyszüleiktől, és Kádár nem adott vissza a szüleiknek. Szívós munkával a város közismert, tehetős vállalkozója lett, és a haszonból gazdálkodásra is adhatta a fejét. A szememben ő testesítette meg a keresztény, nemzeti középosztályt, akinek a kormányzati kommunikáció állami földeket szánt. A majdnem teljesen visszaszerzett birtok szélén áhítozott néhány hektárnyira, amit hajdan az ősei műveltek, a liciten azonban meglátta az aktatáskás ügyvédeket, akik a helyi hatalomhoz törleszkedő potentátokat képviselték. Elment a kedve az egésztől.

A telefonban azzal búcsúztunk egymástól, hogy ha túl lesz a kemoterápián, összeszedem a fiúkat, és megmutatja a házi múzeumot. Az egyik szobában több nemzedékre visszamenőleg összegyűjtötte a földművelő ősök használati tárgyait. Néhány hónap híján ötvenhat éves kapcsolatunkban ez az egyetlen ígéret, amelyet nem tartott be.