Bár tegnap délután egy harmincas tanár elvitte a show-t, maradnék az ötvenes kormányfő délelőtti beszédénél. Vázolnám arányait az utókor számára.

Legutóbb zárt térben beszélt a miniszterelnök, két hete évértékelőt tartott az övéi között. A Várkert Bazárban nem szemerkélt az eső, és még középütt választotta el a haját. Több mint hatvan percig szónokolt, amivel felrúgta a politika és a sajtó közti íratlan megállapodást. A nyilvánosság első számú kedvezményezettjének sem illik kolumnányinál nagyobb mértékben igénybe venni a köz figyelmét. Az ógörög kifejezés egy újságoldalt jelent, fényképpel együtt körülbelül tíz gépelt oldalt, félórányi beszédet vagy interjút. Aki ennek a kétszeresét használja el, az már azt hiszi, hogy neki mindent lehet.

Tegnap visszafogottabbnak bizonyult a miniszterelnökünk. Igaz, hogy a szabadban beszélt, és szemerkélt az eső. Ráadásul a Nemzeti Múzeum előtt vegyesebbnek hatott a hallgatósága, szép számmal akadtak magyarul nem értő lengyelek is. Arra készültem föl, hogy Orbán sokat fog magyarkodni. Egy cetlire felírtam hát, hogy magyar, magyarok, Magyarország, majd nem egészen fél óra alatt harminchét strigulát húztam. Azt is följegyeztem, hogy az ünnepi szónok nem elégedett meg az idegenek ostorozásával. Hozzáfűzte, hogy „magyargyűlölők”, és megkülönböztette őket a „velejéig” magyaroktól.

Efféle panelekből állt össze a beszéd, amelyből egy nacionalista politikus képe bontakozott ki. Abban az értelemben, hogy a nacionalizmus az etnikum összefogására irányuló kísérlet. Olyan politikus állt a nyilvánosság elé, aki nem délről érkezett, más vallású, kultúrájú, bőrszínű emberekkel oldaná meg demográfiai és munkaerő-piaci gondjainkat, inkább a környező országokból kiszorított, kiutált magyarok révén. (Még ha eme szándékát egyelőre nem is veri nagydobra.) Ezért fordul szembe az Európai Unióval, ezzel magyarázható, hogy tegnap délelőtt, a Múzeum-kertben harmincszor hozta szóba a hanyatló, bennünket, büszke magyarokat mégis megalázó Európát. Percenként legalább egyszer.

Egyébként már hátra fésüli a haját. E műveletet hétszer ismételte meg nyilvánosan - kézzel. Nem tudom, vajon jelent-é ez valamit. A képzeletem csupán odáig terjed, hogy szemerkélt az eső, és Orbán Viktor valószínűleg attól tartott, hogy a szemébe csorgó csapadéktól nem látja a felolvasandó szöveget.