„A menekültügy mindent visz” - mondta egy tegnap esti tévéműsorban az egyik résztvevő. Köztünk szólva nem kellett hozzá túl nagy felkészültség. Aki a jelenben él, és ránéz a lapok meg a portálok címoldalára, észreveheti, hogy az országon átzúduló tömegek elsodorják, félretolják, eltakarják a többi cikktémát. A politológus azonban föltett egy olyan kérdést is, amely régóta foglalkoztat. Azt firtatta, vajon miért nem kérünk a menekültekből.

Inkább úgy fogalmaztam volna, hogy a kormány miért nem kér a menekültekből, bár tapasztalom, hogy az állami propaganda előhívta a köznapi tudat szférájában élő emberekből az idegenek iránt érzett utálkozást, gyűlöletet. De vajon mi maradt árnyékban? Orbánék, ugye, azt felelik a politológus indokolt kérdésére, hogy demográfiai és munkaerő-piaci gondjainkat nem a más vallású, más kultúrájú, más nyelvű menekültek beengedése révén kellene megoldani. Oké. Akkor viszont mivel, kikkel kéne? Találtam erre eldugott, félreeső válaszokat a hazai médiában.

Lázár János főminiszter azt fejtegette, hogy van nekünk elég szegényünk, talán nem kellene gyarapítani az éhes szájúak tömegét. Trócsányi László igazságügyi miniszter leszűkítette a kört, és arról beszélt, hogy épp elég feladat nekünk 800 ezer cigányt integrálni. A miniszterelnök szintén utalt erre a gondolatra, ki is váltotta néhány romapolitikus rosszallását. Máskülönben Orbán Viktor vagy tizenöt éve melenget egy olyan szándékot is, amelyet első miniszterelnöksége idején még nyilvánosan fogalmazott meg, noha mostanában nem nagyon feszeget.

Okfejtése úgy foglalható össze, hogy a trianoni határokon kívülre szorult körülbelül hárommillió magyar, néhány százezren már megkapták a magyar állampolgárságot, mi több: szavazhattak is. Szükség esetén ők jöhetnének át hozzánk, az anyaországba, és csinálhatnának gyerekeket a hazának, tömhetnék be a munkaerő-piacon tátongó réseket. De olvastam olyan véleményt is, például a veszprémi érsekét, Márfi Gyuláét, ha már uniós tagországként arra kényszerülnénk, hogy engedjünk be más kultúrájú, magyarul nem beszélő menekülteket, akkor legalább válogassuk ki közülük a keresztényeket.

A legutóbbi hónapokban ezek az álláspontok elkerülték a nyilvánosság fő sodrát. A kormánypárti médiumok nem erősítették föl, az ellenzékiek nem vették észre őket. A hatalom hátsó szobáiban rejtőzködnek, és stílusosan szólva várnak a feltámadásra.