Azon tűnődöm, hogy miként ösztönözhetném e rovat olvasóit a holnapi szavazásra. Vajon hogyan erősíthetném meg az európaiságba vetett hitüket? Azt, hogy a legutóbbi évtizedben, amióta kicsiny hazánk is tagja az Uniónak, beágyazódtunk az érzelmi és gazdasági közösségbe. Némi töprengés után felötlött egy történet, a családi anekdotakincs gyakran mesélt része.

A múlt század nyolcvanas éveiben ösztöndíjas voltam Németország nyugati részén. Egy verőfényes őszi napon a göttingeni egyetemről a Ruhr-vidéki nagyvárosba, Dortmundba autóztam. Meghívott egy magyar költő, aki Erdélyből menekült Nyugat-Európába. Beszélgetés közben kiderült, hogy a felesége Kolozsvárott anyámtól egy házzal arrébb lakott. Ráadásul alig néhány hónapnyi volt köztük a korkülönbség, akár még ismerhették is egymást. Anyám halála után ez a mozzanat családi jelentőségre tett szert, a költőné Éva ugyanis a pótmamám lett. Megkért például, hogy havonta küldjek néhány irodalmi folyóiratot: a szegedi Tiszatájt, a kecskeméti Forrást, a debreceni Alföldet, a pécsi Jelenkort és a budapesti Holmit. Számon tartotta az „adósságát”, amelyet előbb márkára, később euróra számolt át.

S mert ismerte a méreteimet, az egyik csomagküldő szolgálat fényes papírra nyomott katalógusából inget, nadrágot, blézert. mellényt, pulóvert, sapkát, sálat választott ki, egyszer még télire való vastag térdharisnyát is. Amidőn pedig megérkezett a csomag, kibontotta a dobozt, meggusztálta a ruhadarabokat, és ami nem tetszett neki, azt visszaküldte a feladónak. A többit visszacsomagolta, hóna alá csapta a dobozt, elballagott a mintegy kilométernyire lévő postára, és föladta nekem. Ezekből a német konfekciócsomagokból öltöztem, mígnem immár nyolcvan fölötti pótmamám magára maradt. Szinte napra pontosan három évvel ezelőtt meghalt a férje, azóta alig mozdul ki a lakásból, ott is csupán járókerettel közlekedik.

Fölhívta a csomagküldő szolgálatot, és elmesélte az igazgatónak, hogy már nem képes elmenni a postára. Ezért ha lehet, a megrendelt ruhadarabokat a továbbiakban ne az ő dortmundi, hanem a „fia” budapesti címére küldjék. A vonal másik végén csönd, a kellemes hangú főnök alighanem vakarta a fejét, majd ezt mondta: „Kedves asszonyom, sajnos nem lehet. Utasításba kaptuk a tulajdonostól, hogy csomagokat csak az Európai Unió tagállamaiba küldhetünk.”