Míg mások reggel hatkor kutyát sétáltatnak a közeli parkban, én újságokért megyek le a lépcsőház falához szögelt postaládához. De ha már lent vagyok, veszek a ház utcai frontján lévő albán pékségben, az álmos szemű pultos lánytól egy baconos, sajtos zsömlét 170 forintért. Ma reggel azonban zörejt hallottam a konténer felől, zömök férfi kotorászott a szemétben.

Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, elhaladtam mellette, és csak annyit láttam a háttal álló férfi kezében, hogy virslit talált. Egy pár megfőzött és érintetlen felét. Kitártam a kaput, amely még nem csukódott be, amikor hirtelen ötlettől vezérelve visszafordultam, és a baconosra félretett kétszázas aprópénzt a kukázó markába nyomtam. Ekkor néztem meg szemtől szembe. Haja sűrű és őszbe vegyülő, arca délszlávos, ilyennek képzelem a montenegrói szerbeket, ruhája kopottas, de meglepően rendezett, a szeme pedig tiszta. Nem az alkohol utáni vágyódást láttam meg benne, hanem az éhséget.

Feljöttem ide, a lakásba, és ma reggel beértem kenyérrel, rajta margarinnal és vékony szeletnyi vastagkolbásszal. Reggelizés közben azon tűnődtem, hogy néhány napja dokumentációt készítettem az egyik szerkesztőség számára, és a fővárost vezető politikusok mintha nem így festették volna le a kukázót. Agresszívabbnak, piszkosabbnak, büdösebbnek, részegebbnek tüntették föl - és büntetendőbbnek. A számítógép képernyőjén újra átolvastam az idézet-összeállítást, amelyet az immár két évtizedes rutin gépiességével szedtem össze a nyomtatott, elektronikus és digitális sajtóból. Utólag fedeztem föl benne valami furcsát.

A jobboldali döntéshozók, akik a múlt hét második felében rendeletileg tiltották ki a hajléktalanokat az aluljárókból és a magamfajta polgárok meg a fővárosba látogató külföldiek látószögéből, a „közterületeken életvitelszerűen” alvókról nyilatkozván egyszer sem használták az ember kifejezést, és nem használtak emberi szót. Az ellenzékbe szorult baloldali, liberális és zöld képviselők, akik nem szavazták meg az embertelen előterjesztést, méltányosabb megoldást javasoltak ugyan, de nem embernek nevezték a hajléktalanokat, hanem problémának. Kizárólag a szociális munkások hangoztatták, hogy ahány hajléktalan, annyiféle sors, és egyedileg kéne „kezelni” a társadalomból kiesett embereket. Talán azért használták az ember kifejezést, mert nem politikusok, hanem szakemberek.