A Népszabadság mai számában alapos elemzés jelent meg a hazai sajtóról. Az újság veterán munkatársa, Tamás Ervin csütörtökön adta le cikkét a hét végi mellékletbe, okfejtését szívesen gondolnám tovább, és persze vitatkoznék is vele. Csakhogy ugyanezen a napon adta le Pető Péter is azt az írását, amely tegnap (pénteken) látott napvilágot. Az övé vetett szelet, és aratott vihart.

A szerkesztőség fiatal munkatársa a The Guardian körüli cirkuszról tűnődött, bár a magyarországi sajtónak is szentelt egy bekezdést. Azt pedzegette, hogy a politika világszerte hajlamos rátehénkedni a médiára. Lám, nálunk egy Szanyi Tibor nevű „szocialista politikus olyan független sajtóról tereferél, amelyet párt finanszíroz, továbbá lapszerkesztői tehetségét felvillantva, a hírműfaj irányába orientálná a kollégákat, ahelyett, hogy esszékben szórakoztatnák magukat”. Ama vitára utalt, amelyet a Gödi Fészekben rendeztek néhány napja. Szanyi Tibor kapott az alkalmon, és a Népszabadság digitális felületén kirobbant vitában többször is megszólalt.

A Pető-cikk olvasása közben az volt a benyomásom, hogy a szerző visszafogja magát. Düh fojtogatja a szerkesztőség tisztázatlan helyzete miatt, mégsem törhet ajtóstul a házba. Nem marasztalja el a Népszabadságot kiadó svájci céget, és nem szól oda a kisebbségi tulajdonos alapítvány mögött álló MSZP-nek sem. Valakin azonban ki kell töltenie a dühét, beleszúrja hát fullánkját az MSZP fenegyerekébe, ettől gurult be Szanyi „kapitány”. Kommentjeiben ráerősített a neki tulajdonított megállapításra. Kijelentette: „Mi mint párt kevésbé vagyunk érdekeltek abban, hogy a mi pénzünkön minket gyalázzatok, főleg, ha ezt a valódi tájékoztatás terhére teszitek.”

Van egy diszkrét újságírónk és egy indiszkrét politikusunk, holott ez fordítva szokott lenni a magyar nyilvánosságban. Nem értek ugyan egyet a brutálisan őszinte politikussal, mégis megköszönhetjük neki, hogy kimondta azt, amit sokan mások a pártjából csak gondolnak. Ha már mulatoznak a csárdában, és a prímás homlokára ragasztják a bankót, szíveskedjék a nótájukat eljátszani. E felfogásnak hagyománya van a magyar sajtóban, és nemcsak a baloldali lapoknál. Olyannyira, hogy manapság inkább a kormánypárti sajtóban gyakorolják. Ettől azonban a kérdés még kérdés marad. Vajon a pártszolgálatra szervezett Fidesz-médiabirodalom árnyékában van-e létjogosultságuk az ellenzéki pártok központjaiba beköthető szerkesztőségeknek?  Erre holnap próbálok válaszolni.