A Mandiner ritkán ad közre saját szöveget. A digitális sajtóban inkább utánközlő fórumként könyvelik el, mint csupán rá jellemző eszmefuttatások forrásaként. Most egyik szerzője (alapítója) mégis kifejtette az álláspontját, a szokatlanul terjedelmes visszaemlékezés digitális emlékirat. Örülnék, ha könyv kerekedne a villamosmérnök, informatikus, tartalomfejlesztő Gerényi Gábor figyelemre méltó gondolataiból.

Okfejtését azért vélem fontosnak, mert nemrégiben lezáratlan vitába keveredtem. Azt állítottam, hogy a Mandiner nem jobboldali portál. Ha ez a látszat, akkor abból fakad, hogy a legtöbb kommentelője az útszéli gyűlölködés hangját hozza be a digitális nyilvánosságba. A baloldali kommentelők másként ítélték meg a portált, én azonban nem vettem föl a kesztyűt. Bár lettek volna érveim a nyomtatott sajtóból, attól tartottam, hogy a kilencvenes években tapasztaltak nem érvényesek a digitális korban. Most, az izgalmas emlékirat olvasása közben kezdem kapizsgálni, hogy a szakmai törvényszerűségek aligha változnak az idő múlásával.

A rendszerváltás kusza sajtójában sokáig üde színfoltnak számított a Tallózó című hetilap. Alapítója a Magyar Távirati Irodában tanulta az újságírást, és noha Andai Györgyöt világnézetileg a liberálisok közé sorolnám, föl sem ötlött benne, hogy az utánközlő újság szerkesztőjeként engedjen a politikai meggyőződésének. Elsősorban a vidéki sajtó legjobb írásait emelte át, tekintet nélkül a publicisták és a riporterek világnézeti beállítottságára. Tudta ugyanis, hogy a túlnyomórészt értelmiségi-menedzser olvasók, akiknek nincs idejük és energiájuk százféle újságot böngészni, ugyanakkor igénylik az országos körképet, nem bocsátanák meg neki a szellemi egyoldalúságot. Áttekintést vártak tőle, nem útmutatást.

Ez azért megfontolandó szempont a digitális sajtóban is, mert Gerényi Gábor pontosan rögzíti a Mandiner indulását: „Nem volt ideológiai vagy pártszűrő, mindenki kapott esélyt, aki a törvényes keretek között bírt maradni írásával, és megfelelően érdekeset írt.” Lefordítom: a nyomtatott sajtó politikailag tömbösödött részében ideológiai alapon szűrtek a különböző pártközpontokba bekötött szerkesztők, ezt unták meg a fiatalabb évjáratú közírók. A szakmai tanulságot így általánosítanám: ha egy utánközlésre szakosodott szerkesztőség nem arra vállalkozik, hogy a társadalom mértékadó rétegeiből gyűjtse be a legmarkánsabb véleményeket, akkor halálra ítéli önmagát.