Csaknem ezer Facebook-ismerősöm körében tegnap összeesküvés-elmélet bontakozott ki. Gyurcsány Ferenc mellőzéséért keserű vagy ironikus szavakkal marasztalták el az ellenzéki sajtót. A volt miniszterelnök vasárnap délután kétségkívül hatásos beszédet mondott Nagy Imre háza előtt, mire másnap a Népszabadság egy szót sem írt róla, és a Népszava is csupán nyúlfarknyi cikkben számolt be a gondolatairól. Nem akarom elbagatellizálni a történteket, a jelenséget azonban másként értelmezem.

Van egy fogalom, amelynél bizonytalanabbal még nem találkoztam az újságírásban, ez pedig a hírérték. Walter De la Roche amerikai kutató tizenhárom mozzanatát különböztette meg, egyiktől se lettem okosabb. Négy évtizednyi szerkesztőségi gyakorlattal a hátam mögött állítható, hogy hír az, amit a szerkesztő annak minősít. Ebből a szempontból a demokratikus ellenzék három mértékadó személyisége (ábécé sorrendben Bajnai Gordon, Gyurcsány Ferenc és Mesterházy Attila) közül pillanatnyilag Gyurcsány hírértéke a legcsekélyebb. Bajnai szombaton fejezte be országjáró körútját a budai Millenárison, vele érdemben foglalkoztak a hétfői újságok. Mesterházy éppen nem volt itthon, az újságok azonban beszámoltak külföldi útjáról, sőt a cikkbe beleszőtték szokásos hét végi blogjából a legfontosabb megállapításokat is. Gyurcsánynál más a helyzet.

Figyelemre méltó szónoklatáról tudósított vasárnap este az ATV.hu, ebből vett át idézeteket a másnap reggeli Népszava. Kár, hogy a Demokratikus Koalíció elnöke nem azt mondta, illetve nem úgy, ahogy az ellenzéki televízió online szolgálata megörökítette. A helyszínen lévő tudósító pontatlanul fogalmazott. A helyszínen nem lévő Népszava-munkatárs igazán elmehetett volna a rózsadombi villa elé, hogy meghallgassa a volt miniszterelnököt. A vasárnapi ebédtől elpilledt szerkesztők sem ismerték föl a Gyurcsány-beszédben rejlő lehetőségeket. Hajlok tehát arra, hogy az újságírói slendriánságok rétegződtek összeesküvés-elméletté a politikailag érzékeny olvasók tudatában.

Ami pedig a rendszerváltás utáni magyar miniszterelnököket illeti, hozzászoktattuk őket, hogy hivatali idejük alatt a nyilvánosság első számú kedvezményezettjei. Amikor viszont megbuknak, ami előbb-utóbb bekövetkezik a polgári demokráciában, képtelenek megbarátkozni a gondolattal, hogy elenyészett a hírértékük.