Az unalomba fulladt újságíró szövetségek szakmai vitáit pótolja a Facebook. Szombathy Pál, a liberális Magyar Hírlap utolsó főszerkesztője tegnap fölírta az üzenőfalára: „Az újságírás itt és most a politika folytatása más eszközökkel.” Utalt Clausewitz híres mondására, megjegyzéséből parázs vita kerekedett. Leginkább szakmabeliek szóltak hozzá, közülük Székely Ferenc álláspontja maradt meg az emlékezetemben. A Magyar Televízió hajdani főszerkesztője más nézőpontból közelítette meg a világhírű hadtudós örökbecsű megállapítását. Szerinte nálunk úgy alakult a helyzet, hogy „1988-tól a politika volt az újságírás folytatása más eszközökkel.”

A két állítás nem cáfolja egymást. Azt a folyamatot érzékelteti, a lefelé menő spirált vázolja fel, amelyben a puha diktatúra rendszerváltó újságírásából a kemény demokrácia pártszolgálatos újságírása lett. A lényeg pedig az, hogy a politika és az újságírás egymásba szövődik. De vajon mit is mondott Carl von Clausewitz? A XIX. századi porosz katonatiszt ezt fejtegette: „Der Krieg ist eine blosse Fortsetzung der Politik mit anderen Mitteln.” Majdnem azt mondta tehát, amit magyarul tulajdonítunk neki: „A háború a politika folytatása más eszközökkel.” Mindössze azzal a fránya bloss-szal kéne kezdeni valamit.

Azt jelenti, hogy csupasz, pőre, átvitt értelemben leplezetlen. Úgy értelmezem, hogy amikor már nem lehet (vagy az ellenlábasok nem akarnak) egyezkedni, jön a nyílt, tagadhatatlan, vitathatatlan erődemonstráció, olykor milliónyi áldozattal. Ha igaza van Szombathy Palinak, akkor az újságírás már nem az eszmecsere mestersége, hanem a frontszolgálatos propagandisták szuronyrohama. Azok a magyar újságírók, akik már vagy még nem a pártszolgálatban élik ki magukat, a frontszolgálat szelídebb válfaját művelik. Haditudósítónak nevezném őket. A férfiak hajlamosak a nyilvánosság fórumain, például a televízió képernyőjén egyenruha-utánzatokban, porosan és borostásan megjelenni, durva szavakat használni, mindazonáltal igyekeznek pártatlanul beszámolni a háborús fejleményekről.

Egy fokkal jobb a helyzet, amióta feltűntek köztük az újságírónők. A tévétársaságok célja ugyanis az, hogy a dauerolt hajú, választékosan öltöző, a csúnya szavakat kerülő és kompromisszumra hajló hölgyek révén humanizálják, elviselhetővé tegyék a kommunikációs háború, vagyis a karaktergyilkosságok embertelenségét. De ha a nők képesebbek a megegyezésre, vajon mi szükség van a politikai erődemonstrációra és a rengeteg áldozatra?