Halálhíre azért nem rendített meg, mert túl volt a kilencvenen. Ő az a magyar állampolgár, aki a XXI. század második évtizedében politikai menedékjogot kapott Kanadában. 2012 tavaszán abban bizakodott, hogy egyszer hazatérhet. Nem részletezte, vajon végleg vagy látogatóba, de a kívánsága nem teljesült. A Médianapló négy korabeli bejegyzésével búcsúzom és tíz mondatot is idézek tőle. Béke soraira.

2011. szeptember 3.

Kedveli-e Kertész Ákos Gyurcsányt?

Ma hágott tetőfokra a botrány. A Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap is vezércikkben közösíti ki a magyar nemzetből és irodalomból. Az Amerikai Népszavában augusztus 29-én megjelent cikkre utalnak, amelyet olvastam ugyan, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget.

Ákos Ady Endre és József Attila nyomdokain haladva ír egy bekezdésnyit a magyar nép alattvalói beidegződéséről. Azt a kifejezést használta, hogy "a magyar genetikusan alattvaló”. Kizárólag ezt idézik a kormánypárti médiában, követelvén, hogy az efféle hazaárulótól vonják vissza az állami kitüntetéseket. A cikkírók nem akarják észrevenni, hogy Kertész Ákos nem a magyar népet átkozta, hanem a szocialista politikusokat marasztalta el. Egész gondolatmenetét arra építi, hogy a szocialista vezetők elárulták az embereket, megszorító politikájukkal megágyaztak a Fidesz-kétharmadnak.

Tulajdonképpen nem is foglalkoznék az üggyel, amit inkább csak ürügynek tartok: amíg nem indul be a politikai szezon, nem árt egy kis hajcihőt csapni a baloldal körül. A pártos politikai kommunikációnak már csak olyan a természete, hogy a kevésbé olvasott, tengerentúli portál cikkéből kiválaszt egyetlen mozzanatot, és azt feltupírozza. Számíthat arra, hogy kevesen néznek utána az író teljes okfejtésének. Van azonban egy mozzanat, amely tűnődésre késztet.

Az Echo TV bájos bemondónője tegnap este azt olvasta föl, hogy Kertész Ákos „Gyurcsány Ferenc lelkes híve”. Ma pedig, a Magyar Hírlapban ezt fejtette ki Hankiss Ágnes: „Az a kör, amely az elmúlt években Gyurcsány Ferenc szűk körének volt tekinthető, húsz éve folytat rágalomhadjáratot.” Kertész Ákost Gyurcsány belső körébe sorolták. Pedig ha ismernék a publicisztikáját, tudhatnák, hogy a szocialista politikusok közül leginkább Gyurcsány Ferencet kárhoztatja.

Ezt írta róla a Népszavában: „Gyurcsány politikai kalandorkodása, vezéri ambíciója a legkárosabb jelenség a baloldalon.” Meg ezt: „Nem szocialista, de egykor úgy döntött, a Szocialista Párt alkalmas arra, hogy politikai karriert csináljon.” És ezt: „A pártra úgy tekintett, mint vállalatra, ami politikát gyárt és ad el a fogyasztónak.” És ezt is: „Megint le akarja nyúlni az MSZP-t, s ezzel könnyen a padlóra küldheti másodszor is.” Aki ezek után azt állítja Kertész Ákosról, hogy Gyurcsány-hívő, az egyéb gazságokra is képes.

2011. szeptember 6.

Hol él Kertész Ákos?

Olvasom a Népszabadságban Révész Sándor figyelemre méltó cikkét a Kertész Ákos körüli purparléról. Fölfedeztem benne érveket, amelyek elgondolkoztatnak. Például azt, hogy pontosan fogalmazott-e az Amerikai Népszavában. Az elemzés értelmes eszmecsere képzetét kelthetné, ha szerzője nemcsak a részre figyelne, hanem az egészre is.

Csakhogy arra a bekezdésre összpontosít, amelyet a jobboldali médiában nyakra-főre idéznek: az író-publicista genetikus okkal magyarázza, hogy a magyarság hajlamos az alattvalóságra. Amit Ákos genetikusnak vél, az nem más, mint az, hogy magyar nép legutóbbi ezer éve az alkalmazkodás jegyében telt el. A túlélésre kellett berendezkednie, és jobban járt, ha illeszkedett az éppen fennálló rendszerhez, mintha szembe fordult volna vele. Amikor ugyanis fellázadt, véres megtorlásban lett része. A jobboldali publicisták indítékát értem. Azért lovagolnak a „genetikus” jelzőn, mert kimutathatják belőle a magyargyűlöletet és a zsidó felsőbbrendűséget.

Nem értem viszont a baloldali publicistákat. Tudniuk kéne, hogy az Amerikai Népszava nem a legismertebb portál Magyarországon, ezért kötelességük volna közreadni, hogy az eredeti cikk nem a magyar népről szól, hanem a magyar baloldali politikusokról. Révész Sándor és a Népszabadság mentségére szóljon, hogy legalább foglalkoztak a kormánypárti sajtóban tudatosan félreértett cikkel. A Népszava viszont kerüli az állásfoglalást. Gyanítom, hogy azért tartózkodó, mert Ákos nemcsak az Orbán-rendszerhez alkalmazkodó baloldali politikusokat marasztalja el, hanem a velük együtt rezgő orgánumokat is.

Mellesleg tegnap este, a közszolgálati tévé híradójában a műsorvezető Alföldi Zoltán kitért „a magyar nemzet sorsát befolyásoló ügyre”. Azt olvasta föl a súgógépről, hogy „az Amerikában élő Kertész Ákos”. A szöveget nyilván írta neki egy funkcionális analfabéta, aki Ákost összetévesztette Bartus Lászlóval, az Amerikai Népszava New York-i főszerkesztőjével. Esetleg Kertész Imrével, aki nem él ugyan Amerikában, hanem csak itt, a közelben, Berlinben, de ő is Kertész, ő is zsidó, és néha szintén jellemzi a magyar néplelket.

A műsorvezető bakija már nem jobboldali csúsztatás, hanem két felkészületlen hírújságíró halmozott butasága. Remélem, szereztek egy mulatságos percet a Zuglóban élő Kertész Ákosnak.

2012. március 5.

Miért emigrált Kertész Ákos?

Kedves tanítványom, Hadas Bianka megszólított a Facebookon: fejtsem ki az álláspontomat Kertész Ákos emigrálásáról. Megszoktam, hogy volt kommunikáció szakosok figyelik a megnyilvánulásaimat, ráadásul Ákos Kanadába kivándorlása szíven is ütött. Jó író, publicisztikában is erős a megjelenítő ereje, kevésbé átütő erejű azonban az elemző készsége. Ám e kritikai megjegyzéstől függetlenül nem volt kétséges számomra az (el)üldözését kiváltó publicisztika szándéka.

Az Amerikai Népszavában megjelent okfejtés a magyarországi baloldal hatalomból kiszorult képviselői ellen íródott. A rosszul kormányzó és korrupcióba keveredett politikusok ellen, akik a nép nyakára hozták a Fideszt. A szerző tragikai vétsége, hogy „genetikusan alattvalónak” nevezte a magyarságot, amely nem föltétlenül a génjeiben hordozza az alattvalóságra való hajlamot. Inkább évszázadokon át szocializálódott rá. A tavaly nyári publicisztika arányai világosak lehettek minden olvasni képes ember számára. Amikor tehát az inkriminált kifejezést fölkapták a kormánypárti médiában, nem ingott meg az íróról alkotott értékítéletem.

Ha összehívnánk azokat, akik névvel vagy névtelenül elküldték a pokolba (esetleg csupán Izraelbe), és arra kérnénk őket, hogy mondják el valamelyik József Attila-verset, akkor kiderülne, hogy néhány százan együttvéve is kevesebbet tudnak, mint Ákos egyedül. Aki pedig ennyire benne él a magyar kultúrában, mint ő, az nem lehet hazaáruló. A jobboldali eszmefuttatások „csak” annyiban járultak hozzá Kertész Ákos kivándorlásához, amennyire fölheccelték azokat, akik az utcán, az uszodában vagy a boltban inzultálták őt. Máshol keresem az emigrálás igazi okát: a baloldal elhatárolódásában.

Az erkölcsi deficittel küszködő politikusok és újságírók előszeretettel magyarázgatták Kertész Ákos mellékesen odavetett megjegyzését. Amíg ugyanis a nyilvánosság a „genetikusan alattvaló” magyarsággal foglalkozik, rejtve marad a publicisztika fő gondolatmenete: a hatalomban korrumpálódott szocialista politikusok elmarasztalása. Az a benyomásom, hogy ezt a csúsztatást nehezebben viselte el Ákos, mint a szélsőjobbos inzultusokat. Közel a nyolcvanhoz nem lehet könnyű külföldön, idegen nyelvi közegben élni. De még mindig könnyebb, mint itthon, fölheccelt neonácik és megélhetési baloldaliak között.

2012. július 18.

Egy kirekesztett író születésnapjára

Kertész Ákos ma nyolcvan esztendős. Szép kor egy csúnya korszakban. Bizonyára nem olvastam el mindent, ami ma megjelent, ráadásul a hetilapok csak holnap látnak napvilágot. A jelek azonban arra utalnak, hogy a Kanadába emigrált író megszűnt a szellemi életünk számára. Holott akár szembe is nézhettünk volna az életművével.

Sikerült kipiszkálni a hazájából - ama ’genetikus’ mondat miatt leköpték, megverték, emigrációba kényszerítették. Noha a cikkét kevesen olvasták, mert az Amerikai Népszavában jelent meg. Akik viszont olvasták, fölismerték a benne rejlő lehetőséget, és „elfelejtették”, hogy eszmefuttatásának lényege: egy baloldali értelmiségi kiábrándult ama intézményekből, amelyek képviselhették volna a megalázott milliók érdekeit. A jobboldalról azzal szorították ki a közéletből, hogy magyarellenességgel vádolták. A baloldalon pedig azért nem védték meg, mert örültek, hogy a jobboldal nem a publicisztika lényegét támadja.

Kertész Ákos szabálytalan ember, sosem fért el a szabályozott Magyarország keretei között. Kamasz korában zsidóként rekesztették ki a társadalomból, majdhogynem az életből is. Érettségi után az „egyéb” (polgári) származása miatt nem tanulhatott tovább. Majd amikor beolvadt a munkásosztályba, már csak felnőttként végezhette el az egyetemet. Helyzetéből áldás és átok fakadt. Autodidaktaként kevésbé rendszerező jelleggel fejtette ki az álláspontját, amit én, a publicisztikák szerkesztőjeként azért fogadtam érdeklődéssel, mert okfejtése kilendített a szabályos gondolkodás kerékvágásából. Csakhogy az efféle közelítésmód mindig idegesítette a hatalomban lévőket, például a mostaniakat is.

Ha csak a Makra című regényét írta volna meg, már minden újságban illene megünnepelni a születésnapját. De van más okom is, hogy pereljek Kertész Ákosért. 2006-ban médiatábort szerveztünk főiskolás, egyetemista diák-újságíróknak az ország minden részéből. Csöndes nyári este volt, a csillebérci faházak közti füves terecskét egyetlen lámpa világította meg, körülötte szentjánosbogarak keringtek. A civilben dadogó író két órán át mondta folyékonyan József Attila verseit. Nem szavalta, hanem a köznapiság részévé tette a rímes gondolatokat. A varázslatos hangulatú estét azóta is emlegetik a tanítványaim.

Vajon ma estére szerveznek-e neki Kanadában születésnapi összejövetelt? S ha igen, vajon a vendégek értik-e majd a magyarul elmondandó József Attila-verseket?                    

Tíz mondat Kertész Ákostól

A sajtószabadság: azt írok, amit akarok. (Élet és Irodalom, 1994. május 27.)

A demokrácia a lakógyűléssel kezdődik. (Magyar Hírlap, 1997. június 26.)

A krematórium tüzéről nem lehet cigarettára gyújtani. (Klubháló.hu, 2009. szeptember 2.)

A tőke akkor egyezkedik, ha fél. (Klubháló.hu, 2009. szeptember 16.)

A valóságot akkor is meg kell mutatni, ha ijesztő. (Könyv.tuja.hu, 2009. november 8.

Az MSZP felelős azért, ami most történni fog. A jobboldali diktatúráért, a harmadik köztársaság haláláért, azért, ha a diktatúra fölfalja a demokráciát. (Népszava, 2010. február 26.)

Az én életformám az, hogy hangosan gondolkodom. (Amerikai Népszava, 2011. augusztus 29.)

Gyurcsány Ferenc azokat gyűjtötte maga köré, akik vita nélkül szolgálták. (Népszava, 2011. október 10.)

Remélem, hogy egy demokratikus és toleráns, emberséges Magyarországra egyszer még visszatérek. (Amerikai Népszava, 2012. március 3.)

A Kárpát Lágerben a magyarság volt Ausztria kápója. (Amerikai Népszava, 2013. november 25.)

Az egyik üzletlánc chippel látta el a legolcsóbb húsfélét, a parizert. Ma reggel a legközelebbi bolt üvegszekrényében átnéztem a műanyag tasakba csomagolt párizsikat. A baromfi 159 forintba kerül, a pulyka 229-be, a sertés pedig 329-be. A cég marketingese elmagyarázta az online sajtóban, hogy amióta vágtat az infláció, jócskán gyarapodott a bolti szarkák száma.

Tavaly nekem is jelzett a bolti kijáratnál felállított digitális kapu. A pénztárosnő és az odasiető boltvezető se nézte ki belőlem a megélhetési bűnözőt. Ki is derült, hogy az épp aznap megjelent Magyar Narancsban „felejtődött” a lopásgátló chip. A figyelmetlenségért a pénztárosnőt megfeddte a főnök, tőlem pedig elnézését kért. A régi szép időkben tehát, amikor még volt némi értéke a forintnak, nem sújtott bennünket az energiaválság, és a szomszédban se háborúztak, valamilyen rejtélyes okból a hetilapokban helyezték el a chipeket.

A pénztárosnőnek ki kellett szedni a MaNcs-ból, a HVG-ből, a Mandinerből és a 168 Órából. Nem kellett viszont kiszedni a hasonlóképpen jó minőségű papírra nyomtatott Jelenből, azt ugyanis nem fogadta be sem az Aldi, sem a Lidl, sem a Spar. Az üzletláncok kifelejtették a lopásgátló chipet a Magyar Hangból is, mert az újságnyomó papír és a formátum miatt véletlenül a napilapok között helyezték el. Azóta rájöttek, hogy a hagyományos sajtó hetente megjelenő közéleti magazinjait senki sem akarja ellopni. A hangsúly áttevődött az élelmiszerekre, az édességekre és a vegyi cikkekre.

Tegnap egy ügyvéd elmagyarázta, hogy még azokat sem lehet megélhetési bűnözőnek nevezni, akik lopják a párizsit. Ötvenezres értékhatárig az eltulajdonítási kísérlet csupán szabálysértésnek minősül. De ha a leleményes vásárlók leszedik azt a fránya lopásgátlót, és a szemétkosárba hajítják, ez már bűncselekménynek számít. Börtön jár érte, ha csak felfüggesztett büntetés is. Az igazságérzetem azt sugallja, hogy ez akkor volna üdvözlendő, ha a sok százmilliós lopásokat is hajkurászná és kifejezetten börtönnel büntetné az igazságszolgáltatás.

Kéne ide, a bejegyzés végére egy csattanó. De csak az jutott eszembe, amit Pokorni Zoltán kormánypárti politikus, volt oktatási miniszter és jelenleg kerületi polgármester üzent az enyves kezű potentátoknak: „Nincs nyúlkálás. Mert nem lesztek kihúzva a szarból pártalapon.” (Népszabadság Online, 2014. január 22.) Az a benyomásom, hogy tévedett.

Tíz mondat a lopásról

A szocialisták, bármi kerüljön szóba, csak a lopásra tudnak gondolni. (Lázár János Fidesz-politikus, Magyar Nemzet, 2010. október 25.) 

Azért kell új köztársaság, új jogrend, hogy a tömeges lopás megszűnjön. (Kerényi Imre rendező, Echo TV, 2012. január 31.)

A Fidesz összes lopása jogszerű. (Farkasházy Tivadar újságíró, ATV, 2014. február 13.)

A lopás az állami újraelosztás kifejezés magyar fordítása. (Seres László újságíró, hvg.hu, 2014. július 11.)

A nemzeti eszme mögött nagyüzemi lopás zajlik. (Hack Péter alkotmányjogász, Klubrádió, 2016. március 29.)

Komoly változást csak akkor várhatunk, ha a választók is megelégelik a lopást. (Hadházy Ákos LMP-politikus , Hetek, 2016. július 24.)

A lopás törvény lett. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, ATV, 2018. január 27.)

A rendszer összenőtt a lopással. (Lengyel László publicista, ATV, 2019. december 26.)

A lopás kifejezés bántja a fülemet. Alkotmányos költség. (Simon András műsorvezető, ATV, 2021. június 14.)

Rókák ellenőrzik majd a tyúklopást. (Bartus László újságíró a NER tervezett korrupcióellenes hatóságáról, Amerikai Népszava, 2022. szeptember 8.)

A világhálón többször is áthidaltuk az 564 kilométernyi távolságot. Tegnapi bejegyzésem nyomán a marosvásárhelyi kolléga azt firtatta, vajon ellenzékinek tartom-e az általa felsorolt magyarországi médiumokat. A vita sokadik fordulója után arra jutottam, hogy mielőtt azt próbálnám megfogalmazni, milyen egy ellenzéki újság vagy portál, azt kéne tisztázni, vajon mi is az a fránya ellenzékiség.

Könnyű helyzetben vagyunk - gondoltam -, hisz’ a házi archívum tartalmaz néhány millió karakternyi szöveget, ráadásul az egyik leggyakrabban körülírt fogalom épp az ellenzékiség. Megnéztem, 108 oldalnyi, és egy oldalra hét értelmezés fér. A rendszerváltás óta tehát hét-nyolcszáz meghatározási kísérletet sikerült összegyűjteni. De minél tovább jutottam az olvasásban, annál nagyobb lett a csalódásom. A hazai közélet szereplői szellemesebbnél szellemesebb mondatokban árnyalták, hogy milyen nálunk az ellenzék. Kár, hogy nem erre voltam kíváncsi.

Az ellenzékiség mibenlétéről húsznál több jellemzést nem találtam. Ezekből válogattam ama tízet, amelyek a bejegyzésem után olvashatóak. A szűkös választékból az a kép kerekedett. hogy a politikusok másként ítélik meg az ellenzékiséget ellenzéki és kormányzati helyzetben. Ellenzékként több lehetőséggel kecsegtetik önmagukat, hatalomban viszont szükséges rossznak tartják az ellenzéket. Odáig nem merészkednek persze, hogy ellenségnek nyilvánítsák, mert akkor nyilvánosan is szakítanának a parlamentáris demokrácia eszményével.

A leszalámizott, tenyérből etetett ellenzéki pártok helyett megtalálták a következő ellenzéket: a nyilvánosság kisebbségét alkotó, de még kritikus újságírókat. A hatalmi nézőpontból érzékelhető igazán, hogy az úgynevezett ellenzéki sajtót miért tekintik külön hatalmi ágnak. Azért, mert úgy vállalkozik a kormányzat bírálatára, hogy munkatársait az országgyűlési képviselőkkel ellentétben senki sem választotta meg. Ez kétségtelen, az újságírók azonban azért bírálják, értelmezik, jellemzik, minősítik a hatalmon lévők tevékenységét, mert a rendeleti kormányzással már sikerült kiiktatni a törvényhozást (a parlamentet). Az igazságszolgáltatásból pedig teljesen maga alá gyűrni az ügyészséget és részben a bíróságot is.

Azt a két hatalmi ágat, amelyeknek az volna a dolguk, hogy ellenőrizzék a harmadikat, a végrehajtó hatalmat. Az őket helyettesítő média faramuci helyzetét az egyik újságíró kolléga kesernyésen világította meg. Czinkóczi Sándor szerint „A sajtó tökéletes ellenfél a Fidesznek, mert még annyira sem próbál választást nyerni, mint az ellenzéki pártok.” (444.hu, 2017. július 26.)

Tíz mondat az ellenzékről

Az ellenzék mindig tükörképe a hatalomnak. (Antall József miniszterelnök, Népszava, 1992. január 8.)

Az ellenzéknek hányni kell a borsót a falra. Addig kell hányni, míg a fal össze nem omlik. (Darvas Iván színész, Magyar Hírlap, 1994. február 26.)

Az ellenzéknek mindig az a kötelessége, hogy kormányképes alternatívát nyújtson a választóknak a kormánypártokkal szemben. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Új Dunántúli Napló, 1995. április 3.)

Az ellenzék dolga, hogy kritizáljon, ha van kalapunk, azért, ha nincs, azért. (Csintalan Sándor szocialista politikus, Somogyi Hírlap, 1995. augusztus 1.)

A parlamenti demokrácia lényege, hogy az ellenzék a kormánytól eltérő álláspontot képvisel. (Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, Amőba.hu, 2006. július 27.

Én nem a kormány ellenzéke vagyok. Én Orbán Viktor önkényre épülő rendszerének ellenzéke vagyok. (Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, 168 Óra, 2011. február 24.)

A teljhatalom kizárása az ellenzék dolga. (Mirkóczki Ádám Jobbik-politikus, ATV, 2016. március 24.)

A jelenlegi ellenzék szétesett politikai erők túlélésért küzdő maradványa. (Oszkó Péter volt pénzügyminiszter, Vasárnapi Hírek, 2016. március 26.)

Az embereknek nem arra van szükségük, hogy a jó dolgokat elrontsa az ellenzék. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2019. február 22.)

Az a brancs, amelyik képes még ellenzékként minősíteni magát. (Tamás Ervin publicista, Facebook.com, 2022. június 12.)

Bocsánat a tegezésért, de több mint fél évszázada vagyunk közel egymáshoz. A debreceni egyetemen csak hébe-hóba lehetett fogni a Petőfit, annál inkább a főadót. A Hajdú-bihari Naplóba hetente írtam a Kossuth műsorairól negyven, majd később ötven forintért.

Immár a fővárosban szerkesztett Magyar Ifjúság kritikusaként azt vettem észre a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületében, hogy a napi hírfolyam készítői beszélő viszonyban vannak ugyan a háttérműsorok készítőivel, de a szombat délutáni 168 Óra, a vasárnap délelőtti Gondolat-jel, a késő esti Ütköző és az éjszakai Bagoly munkatársai a Pagodában és az üzemi étkezőben külön asztalnál ülnek. Kirajzolódott a nem is árnyalatnyi különbség a rendszer üzeneteit tolmácsoló és a szemléletformáló rádiósok között. E furcsa munkamegosztás most is megvan, de két különbséggel.

Az egyik az, hogy a közszolgálati műsorok készítői - mert ilyenek is vannak - visszafogottabbak, mint a hajdani háttérműsorokéi. Mintha félnének valamitől vagy valakitől. A másik különbség az, hogy a hatalmat gyakorlók a közszolgálati médiumokat kiköltöztették "a világ végére”. Ha a tüntetők esetleg el akarnák foglalni a hatalom kommunikációs bázisát, akkor legyalogolhatnák a lábukat, vagy többször kéne átszállniuk különböző közlekedési eszközökre. Talán még el is tévednének, és a kedvük elmenne az egésztől. Ki van ez találva.

Ha háton fekszem az ágyon, jobbra egy táskarádió a Kossuth hullámhosszán. Reggel fél ötkor a Határok nélkül ébreszt. A Trianonban elcsatolt országrészekből való témák tompítják a mérsékelt kormánypártiságot. Ötkor kezdődik a vidéki Magyarországról tudósító Hajnal-táj. Ebben emberi sorsok ellensúlyozzák a hatkor induló Jó reggelt Magyarország egyhangú megnyilvánulásait. Egyre gyakrabban kapcsolom be hatkor a baloldalon lévő digitális készüléket. A világhálóra száműzött Klubrádióban szólalnak meg a Kossuthból kirúgott háttérműsor-készítők.

A Kossuth Rádió közszolgálatos munkatársai kevesebbet keresnek, mint a politikai műsorokat készítők, és ritkábban kapnak díjakat. Mint a régi szép időkben, amikor Hárs István volt belügyminiszter-helyettes irányította a Magyar Rádiót. Becsületére válik, hogy miközben megbízhatóan működtette a politikai műsorokat, a külső támadásokkal szemben megvédte a merőben más hangvételű háttérműsorokat. A mai helyzetet jellemzi, hogy már azt se tudom, ki a Magyar Rádió elnöke. Azt pedig végképp nem, hogy ki gondoskodik a Kossuthról elnevezett főadó nemzeti vonalvezetéséről.             

Tíz mondat a Kossuth Rádióról

A Kossuth Rádió hallgatottsága nem esett vissza olyan mértékben, mint a köztelevízió nézettsége. (Agárdi Péter irodalomtörténész, Médiakutató, 2004/ősz)

Az úgynevezett nemzeti főadó, a Kossuth 1998 és 2006 között elvesztette napi hallgatóinak ötven százalékát. (Rádai Eszter újságíró, Élet és Irodalom, 2007. május 4.)

MR1 Kossuth Rádió - egy adó, amelyért kár. (Pressburger Csaba vajdasági újságíró, Magyar Szó, 2012. március 1.)

Budapesten kívül nekünk mára gyakorlatilag egyetlen rádiónk maradt. (Siba Antal rádiókritikus, Élet és Irodalom, 2013. január 4.)

Egy olyan új Magyarország szócsöveként szólalt meg, ahol ismét a sorok között kell olvasnunk. (Krusovszky Dénes rádiókritikus, Magyar Narancs, 2014. május 9.)

Kossuthot normális ember nem hallgat. (Havas Henrik műsorvezető, ATV, 2014. november 15.)

Azt mondta Orbán Viktor a közszolgálati magánrádiójában. (Gábor György vallástörténész, Facebook.com, 2018. június 8.)

A Kossuth adón semmi szükség műre, elég oda a sorvezető is. (Szele Tamás újságíró, Forgókínpad.blog, 2020. július 2.)

Az ellenzéki közbeszédben központi figura a seprűnyélre támaszkodó közmunkás, aki Kossuth Rádiót hallgat. (Tanács István újságíró, Jelen.media.hu, 2021. január 26.)

Ismét szégyent hozott Kossuthra a róla elnevezett rádió. (Cservenák Zoltán újságíró, Szeged.hu, 2022. október 14.)

Egy olvasóm nem hatalmazott fel, hogy eláruljam a nevét, digitális álnevén azonban említhetem. Camilo Cienfuegos, a Fidel Castróval vetélkedő kubai forradalmár nevét vette kölcsön. Tegnapi bejegyzésemhez, amelyet a bombás plakátokról írtam, így szólt hozzá: „Ahhoz, hogy ne kelljen ilyen hirdetéseket közölni, az ellenzéki lapoknak szükségeltetne, hogy képesek legyenek eltartani magukat.”

Erről a Facebookon is kirobbant egy vita, melynek hozzászólói két számban lelték meg a túlélés titkát. Ha az egyetlen ellenzéki napilapnak, a Népszavának harminc- vagy ötvenezer előfizetője lesz. Jó helyen kapiskáltak. A Népszava korábbi tulajdonosa, Puch László 35 ezret kért a kiadóhivataltól. Azóta ötször volt főszerkesztő-csere, és most úgy 18-19 ezer példányban kél el a patinás újság. De nem akarom a Népszavára kihegyezni e bejegyzést, mert a jelenség árnyaltabb egyetlen médiavállalkozás üzleti gondjánál. A nyilvánosság nem kormánypárti részét érinti érzékenyen.

Azért nem használom az ellenzéki jelzőt, mert a témakör egyik szakértője, Polyák Gábor szerint „Nincs olyan, hogy ellenzéki média.” Két héttel az országgyűlési választás előtt szólalt meg, és szinte az egyedüli volt az ellenzéki szürke állományból, aki hangot adott a kétségeinek. Azért vonta kétségbe a nem kormánypárti sajtó ellenzéki jellegét, mert kizártnak tartotta, hogy „ajnározza” az ellenzéki pártok politikusait. Sokszínűségével, kritikus jellegével magyarázható, hogy az ellenzéki pártok nemcsak a kormánypárti sajtót rühellték, hanem az úgynevezett ellenzéki sajtótól is viszolyogtak.

S bár sokkal kevesebb pénzből kampányoltak, mint a kormánypárti politikusok, a potom három-négy milliárd forintból elenyésző összeget utaltak át a piacról élni akaró „ellenzéki” szerkesztőségeknek. Inkább a hivatásos publicistáknál rosszabbul író vezetőiket fizették be a Facebookra. A Fidesz által eltorzított médiapiaccal párhuzamosan tehát ők sem járultak hozzá a médiapiac egészségesebb működéséhez. Orbánék újabb kétharmados győzelméből pedig azt a következtetést vonták le, hogy saját sajtót hoznak létre.

A pártsajtó megjelenése az amúgy is a Rogán-féle propaganda-minisztérium hirdetéseiből élő nem kormánypárti szerkesztőségeket kompromisszumnak alig nevezhető megalkuvásokba sodorja. Ennek folytán ama médiumokat nevezem ellenzékinek, amelyeknek a tulajdonosai nem köthetőek a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez, egyetlen fillérnyi kormányzati-állami hirdetés sem érkezik hozzájuk, és nem is ellenzéki párt pótolja a veszteségüket. 

Tíz mondat az ellenzéki sajtóról

Van egy jó minőségű ellenzéki sajtó, amihez nem tartozik jó minőségű ellenzék. (Para-Kovács Imre publicista, hvg.hu, 2015. április 28.)

Semmi kifogásunk az ellen, hogy mondjuk hirdetéseket helyezzünk el a Népszavában, ha a Népszava új tulajdonosa ezt kéri. (Rogán Antal miniszterelnöki kabinetirodát vezető miniszter, ATV, 2016. november 8.)

Felálltam a főszerkesztői székből, mert már nem tudok felelősséget vállalni a lap minden oldaláért. (Kertész Anna, a Vasárnapi Hírek volt főszerkesztője, Vasárnapi Hírek, 2017. december 23.)

A választás után nem általában az ellenzéki sajtót érték érzékeny veszteségek, hanem annak nem baloldali részét. (Pápay György publicista, Azonnali.hu, 2018. június 14.)

A maga módján minden sajtótermék kormányközeli. (Szanyi Tibor volt szocialista politikus, Azonnali.hu, 2020. január 8.)

Jó néhány olyan baloldali médium van, a Népszavát is beleértve, de akár az RTL Klubig vagy az ATV-ig bezárólag, aki ha ebben az időszakban nem részesült volna a kormányzati kommunikációs költésekből, akkor nehezebben tudta volna sikeresen zárni ezt az évet. (Rogán Antal miniszterelnöki kabinetirodát vezető miniszter, 444.hu, 2020. november 24.)

Rogán Antal nemcsak a kormánypárti nyilvánosságot teremti meg, hanem az ellenzékit is. (Bódis András újságíró, Múosz.hu, 2021. november 10.) 

Az állami hirdetések megjelenése a Népszavában mindaddig nagyon fontos kiegészítője a létünknek, ameddig a tartalmat nem befolyásolja. (Németh Péter, a Népszava főszerkesztője, Média1.hu, 2021. november 29.)

Az önök lapjának persze a túlélését szolgálja, hogy szintén részesül az állami hirdetésekből, de meg kell keresni a módját, hogy egy ilyen fontos és jó minőségű lap egy piaci koordináta-rendszerben találja meg a helyét. (Polyák Gábor médiajogász, az ellenzéki pártok médiapolitikai kabinetjének vezetője, Népszava, 2022. március 21.

Az ellenzéki médiumok boldogok lennének, ha az életben maradás érdekében nem kényszerülnének olyan kompromisszumokra, amelyek értékrendüktől idegenek. (Bernau Péter, a Népszava főszerkesztő-helyettese, Népszava, 2022. december 13.)

A legutóbbi napokban Orbán Viktor ádventezett, Zalatnay Sarolta és Lendvai Ildikó orbánozott, Medgyessy Péter istenezett, Kunhalmi Ágnes háborúzott, Szanyi Tibor pedig megkezdődött. Lefülelt mondatok.

Ha a gazda erős paprikát eszik, Lőrincnek csíp. (Bödőcs Tibor humorista, hvg.hu, december 11.)

/”Miniszterelnök Úr! Mikor válaszol a kérdéseinkre?”/ Legyen szép ádventjük! Viszontlátásra. (Orbán Viktor miniszterelnök a templomkertben, Telex.hu, december 12.)

Minden úgy kezdődik, hogy szóba hozzuk. (Szanyi Tibor ISZOM-politikus, Szócikk.hu, december 12.)

Külföldi pénzekből akarják megbuktatni Magyarország kormányát. (Apáti Bence publicista a 444.hu munkatársairól, Origo.hu, december 12.)

A választási végeredményt a háború okozta. (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, ATV, december 12.)

Aki rendre alacsonyabb osztályból erősít, az előbb-utóbb ott köt ki. (Mrena Tamás sportújságíró, Büntető.com, december 12.)

Az ügyészség szégyenfolt a társadalom testén. (Bősz Anett liberális politikus, ATV, december 13.)

Cigányútra ment a nyomozás Farkas Flórián ügyében. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, december 13.)

Színházvezetőként 27 kormányt és 31 művelődési minisztert éltem meg. (Tompa Gábor kolozsvári színidirektor, Népszava, december 13.)

A heteró férfiakat nem túl komplikált elcsábítani. (Kelemen Anna celeb, RTL.hu, december 14.)

Mostanában például nem fűtik a vizet és a medencét. (Magyar Alda válogatott vízilabda kapus, Magyar Narancs, december 15.)

Válságban nincs békesség. (Nagy Ervin publicista, Magyar Hírlap Online, december 16.)

Nagy lehet a baj, ha Matolcsy a hatalom centrumából azt kiabálja kifelé, ami odakint már rég nem titok. (Puzsér Róbert publicista, Magyar Hang, december 16.)

Orbán egyet döntött el, hogy az uniós pénzekért nem adja fel a rendszerét. (Ágh Attila politológus, HírKlikk.hu, december 16.)

/”Van aktív politikus, aki önhöz fordul tanácsért?”/ Hál’istennek nincs. (Medgyessy Péter volt miniszterelnök, ATV, december 16.)

Jogi értelemben, gondoljunk bármit a történtekről, Farkas Flórián tiszta. (Czene Gábor újságíró, Népszava, december 16.)

Szabó elvtárs a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke is. Néha annyira beleéli magát, hogy biceg. (Havas Henrik újságíró, Facebook.com, december 16.)

Minden, de minden, ami fölösleges, eladó. (Gáspárik Attila volt marosvásárhelyi színidirektor a karácsonyi vásárról, Káfé Főnix, december 16.)

Amerikai diktálni akar már jó ideje, pedig segítségre szorul. (Lánczi András filozófus, Magyar Nemzet Online, december 17.)

Vétókupec. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Orbán Viktorról, Népszava, december 17.)

Komálom. (Zalatnay Sarolta énekesnő Orbán Viktorról, Mandiner.hu, december 18.)

Nemrégiben szakmai tanácskozást rendeztek a legrégibb újságíró szövetség székházában. A moderátor utalt az ellenzéki orgánumokban megjelent kormányzati hirdetésekre. Németh Péter, a Népszava főszerkesztője szót kért, és közölte: ha e témát erőlteti a műsorvezető, akkor ő feláll, és elmegy. A moderátor visszavonult, a főszerkesztő maradt.

Ekkor derült ki számomra, hogy a Népszava főszerkesztője és a lap tulajdonosai beszélgettek már erről. A kiadóhivatal ugyanis negyvenkétszer közölt egy hirdetést, amelynek szövege ez: „A brüsszeli szankciók tönkretesznek minket!” A mondat két része között bomba látható, rajta a felirat: „SZANKCIÓK”. A bal sarokban pedig a feladó közleménye: „Készült Magyarország kormánya megbízásából.” Az a benyomásom, hogy a főszerkesztőnek nincs ínyére a politikai reklám, ám tisztában van a laptulajdonos érdekével.

Bár az idei adatokat még nem ismerhetjük, a milliárdos bevétel és kiadás között egyensúlyt teremtő médiavállalkozás tavaly szolid nyereséget könyvelhetett el. De milyen áron? Néhány napja megszólalt Németh Péter egyik helyettese a kettő közül. Bernau Péter ezt írta: „Az ellenzéki médiumok … életben maradásuk érdekében olyan kompromisszumokra kényszerülnek, amelyek értékrendüktől idegenek.” (Népszava, 2022.12.13.) A három pont olyan félmondatot jelez, amely e bejegyzés témája szempontjából nem lényeges.

A lényeg pedig az, hogy a bevételek jelentékeny részét alkotják az állami és a kormányzati hirdetések. Ha a főszerkesztő megvétózná a tulajdonosok döntését, sem ő, sem az újság nem élné túl a karakánságot. Mellesleg az a mintegy 50 millió forint, amely a bombás hirdetésekért érkezett a cég számlájára, csupán ezredrésze a Rogán-féle kormányzati kabinetiroda 50 milliárdos reklám-költségvetésének. Az éhenhaláshoz sok, a jóllakáshoz kevés. A nemszeretem közlés voltaképpen megbocsátható, elvégre a Népszava munkatársai el-elhatárolódtak az Európai Unió ellen hangulatot keltő bombás kampánytól.

A patinás újság az ellen formált tehát véleményt, amit a benne közölt hirdetés sugallt. Vajon kinek hisznek az olvasók? A jegyzetíróknak, akik szerint orosz repülőgépek és drónok bombázzák Ukrajnát? Vagy a kormányzati hirdetésnek, amely szerint Brüsszel bombázza szankciókkal Magyarországot? Az egyetlen ellenzéki napilap egyelőre életben van, és az idei bevételekből talán még osztalékot is fizethet a tulajdonosoknak. De vajon nincs más út az életben maradáshoz?

Ha például az ellenzéki pártok összeállnának. Csakhogy nem álltak össze, és szintén állami finanszírozásból, a kormányzat kegyéből működnek. A kör bezárult.   

Tíz mondat a bombás hirdetésről

Bombákat csak a hirdetésekben dobál ránk a hatalom. (Németh Péter újságíró, a Népszava főszerkesztője, Népszava, 2022. október 22.)

A szankciók ott vannak a bombán. (Szöllősi Györgyi műsorvezető, ATV, 2022. október 25.)

A bombás plakátokat a kormánypropaganda eddigi erkölcsi mélypontjának érzem. (Marnitz István újságíró, Népszava, 2022. október 27.)

Nyakunkon az újabb fideszes „nemzeti konzultáció”, bombás plakátok és hirdetések ezrei lepték el az országot. A „brüsszeli szankciókat” kárhoztató grafikai megoldás egészen brutális. (Czene Gábor újságíró, Népszava, 2022. október 29.)

Orbánék Brüsszelből elcsaklizott lóvéból éppen óriásplakátok ezrein hirdetik, hogy Brüsszel háború bűnös. (Batka Zoltán újságíró, Népszava, 2022. november 3.)

Amikor kinyitom a Népszava oldalait, és eltalál, fejbe vág egy egész oldalas szankciós bomba hirdetése. (Mudri István kommentelő, Facebook.com, 2022. november 5.)

Ízléstelen és aljas dolog ilyen plakátokkal telerakni az országot. (Komlódi Gábor ügyvéd, ATV, november 14.)

Kedd óta különösen keserű mellékíze van a kormány országszerte látható bombás plakátjainak. (Hargitai Miklós újságíró, a Népszava volt főszerkesztő-helyettese a Lengyelországot ért rakétákról, Népszava, 2022. november 18.)

A bombás plakát nem hoz, csak visz. (Ceglédi Zoltán politológus, Facebook.com, 2022. november 28.)

A bombás plakátkampány a legerősebb támadás volt az Európai Unió ellen. (Németh Péter újságíró, a Népszava főszerkesztője, ATV, 2022. december 16.)

Reggel hat óta töröm a fejem, hol zsűriztem együtt Gáspárik Attilával. Mintha akkor éppen a román médiahatóság második embere lett volna. Talán Miskolcon, a dokumentumfilm-fesztiválon? Vagy Veszprémben, a tévéfesztiválon? Esetleg Aradon, az Irodalmi Jelen című folyóirat valamelyik pályázatán? A lényeg persze az, hogy olyan színész és rendező képzetét keltette, aki ugyanolyan jól ír és beszél, mintha író volna, de sosem jutott elég ideje arra, hogy regényekben is kifejezze önmagát.

Továbbgondolásra késztető publicisztikáját a marosvásárhelyi ÚjHét.com ma reggeli kiadásában olvastam. Az utánközlő portál pedig a káfé főnix-től vette át a nem túl terjedelmes okfejtést, amely Hány óra Gáspárik Attila? címmel jelent meg. Az erdélyi kötődésű és a földkerekségen szétszóródott szerzők digitális lapjában arról tűnődik a nemrégiben leváltott színigazgató, hogy a temesvári események, s ami ezzel egyet jelent: a romániai forradalom kirobbanása után napra pontosan 33 évvel miért is püföli a számítógép billentyűzetét. Ráadásul egy Nyárád menti faluban, amelynek 1910-ben 254 lakosa volt, 1989-ben kétszáz, 2011-ben 131, most viszont már csak negyven.  

Vajon mi történt vele és nemzedéktársaival 1989. december 15-16. óta? A válaszából kiemeltem tíz figyelemre méltó mondatot. Nemcsak azért idézem őket a bejegyzésem utáni összeállításban, mert jellemzik a gondolkodásmódját. Azért is, mert olyan értelmiségi látásmódját tükrözik, aki egyszerre időzik az ottani és az itteni szellemi életben. Néha nehéz eldönteni, hogy amit ír, az a tőlem számított határon túlra vagy a határon innenre értendő-e. Esetleg mindkettőre? Egyre inkább az a benyomásom, hogy Magyarország a hatalomgyakorlás módjában kezd hasonlítani a Ceausescu-házaspár Romániájára.

A Parlamentben melegebb van, mint az iskolákban, az egészségügy romokban, a kenyér, a zöldség és gyümölcs ára a mennyekben, sorban állunk a cukorért és benzinért. Az uniós támogatás híján kezdünk rájönni, hogy a fejlesztésre szánt pénz csak azért nem ment pocsékba, mert elviselhetőbbé tette az életünket. A színész, rendező, színidirektor és közíró gondolatai nyomán muszáj föltenni egy régóta bennem is motoszkáló kérdést. Vajon a rendszerváltás óta mi történt velünk itt, az Erdélynél kisebb Maradék-Magyarországon? Mivel magyarázható, hogy a közérzetünk rezonál a határ túlsó oldalán élő honfitársunkéra?

Tíz mondat Gáspárik Attilától (káfé főnix, 2022. december 15-16.)

Hittük, hogy a boldogulásunk egyetlen akadálya a diktátor házaspár.

Nem lettünk partnerek sem Bukarestben, sem Budapesten.

Itt csend és aszfalt, az uniós pénzekből.

Európa különböző pontjairól jeleznek a gyerekek, mert internet az van.

Egy osztálytalálkozót egyszerűbb megszervezni Budapesten.

Az a kevés jó is, ami történik, titokban marad, mert a lapokat nem az olvasók, hanem a hatalom tartja el.

Az ősidők történelmét már átírták, a közelmúlt még zavar.

Az értelmiség vívja cicaharcait a Facebookon.

Szelfi a Jóistennel.

/A karácsonyi vásárról/ Minden, de minden, ami fölösleges, eladó.

Nemrégiben a trójai falóról írtam ide bejegyzést. Az egyik hozzászóló azt fejtegette, hogy az ógörög alkotmány nem is a leghatékonyabb trükk. Elvégre gyomrában az ókori deszantosokat kívülről csempészik az ostromlott várba. Veszélyesebbek nála a várban élők közül azok, akik idegen zsoldban állnak. S több történelmi példát is említett az eszmei bomlasztásukra és a szabotázzsal felérő fizikai cselekményeikre.

Mindez onnan jutott az eszembe, hogy a miniszterelnökségi államtitkárként dolgozó Fürjes Balázs szemléletformáló jelentéssel gyarapította a kormánypárti sajtó divatos toposzát, az úgynevezett dollárbaloldalt: „Idegen zsoldban csak idegen érdeket lehet szolgálni.” (Facebook.com, 2022. december 13.) Az a benyomásom, hogy a Fidesz-politikus történelmi műveltségéből nem telt a folytatásra. Felkészültebb körökben az idézett mondathoz azt is hozzá szokták fűzni, hogy akik idegen zsoldban vannak, az ötödik hadoszlopot alkotják.

A Quinta columna kifejezést 1936 óta ismerjük. A spanyol polgárháborúban Emilio Mola tábornok közeledett a fővároshoz, és azt találta mondani, hogy „Négy hadoszlopunk Madrid felé tart, az ötödik bent van.” Az ötödik hadoszlop azóta karriert csinált a világsajtóban. Kémek, szabotőrök vagy csak az ostromlókkal rokonszenvezők gyűjtőneve, akik belülről rothasztják, züllesztik az ostromlottak közérzetét, és az erőszakos akcióktól se riadnak vissza. Okkal vagy ok nélkül szintén ötödik hadoszlopnak nevezték a Csehszlovákiában élő szudétanémeteket. A Benes-dekrétum szellemében meg is szabadultak tőlük a világháborús győztesek.

Elég belenézni a Szabad Nép és a Ludas Matyi évfolyamaiba, hogy figyelemmel kísérhessük, miként játszik az imperialisták kezére az a fránya belső ellenség: a feketézők, a tőzsdespekulánsok és a kulákok. A környező országok pedig, amelyek Trianonban kisebb-nagyobb darabokat haraptak ki a történelmi Magyarországból, sajtójukban a határainkon túlra került magyarok érdekvédelmi szervezeteit illették az ötödik hadoszlop kifejezéssel. Olykor még ma is illetik.

A kétharmados Orbán-kormányok tizenharmadik évében a félhivatalos sajtó a parlamenti kisebbséget véli belső ellenségnek. Ennél tovább azért nem mehet, mert az ellenzéki politikusok a magyar állam költségvetéséből érzik rosszul magukat az Ország Házában. A kormánypárti véleményformálók szerint idegen zsoldból az ellenzéki pártok Európai Parlamentbe választott képviselői élnek. A történelmileg kikupálódott szerzőktől meg is kapják az ötödik hadoszlop minősítést.

Tíz mondat az ötödik hadoszlopról

Az ügyeletes nagyhatalom rohamcsapata az ötödik hadoszlop, amely már rombolja öntudatunk, magyarságunk védőpalánkjait. (Bogdán Emil MDF-politikus, Pesti Hírlap, 1993. január 8.)

A román nacionalista politika a magyar nemzetiségű román állampolgárokat a csonkamagyar állam ötödik hadoszlopának tekinti. (Tamás Gáspár Miklós SZDSZ-politikus, Magyar Hírlap, 1996. február 10.)

Álcázott belső ellenség, későbbi kifejezéssel ötödik hadoszlop. (Rozsnyai Ervin filozófus, Ezredvég, 2005/10.)

Az úgynevezett ötödik hadoszlopok ilyen-olyan módon, de erőteljesen befolyásolják a politikai döntéshozókat. (Sinkovics Ferenc újságíró, Magyar Hírlap, 2011. szeptember 13.)

Ötödik Hadoszlopnak nevezték a náci stratégák a megtámadandó országokban élő német kisebbséget. (Czakó Gábor író, Napigazdaság.hu, 2015. július 4.)

Egy keleti, barbár rendszerben, Oroszországban, Törökországban a magunkfajta függetlenek, akik évtizedek óta „nyugatosak”, most az „ötödik hadoszlopnak” neveztetnek. (Lengyel László publicista, Népszabadság Online, 2015. december 30.)

A nacionalista vezérkar feje, Emilio Mola tábornok elhencegett egy angol lapnak, hogy ő négy hadoszlopot vezet a város ellen, az ötödik hadoszlop pedig belül fog támadni. (Tóth Gergely újságíró a spanyol polgárháborúról, Index.hu, 2016. november 8.)

A mi kis ötödik hadoszlopunk ismét szolgálatba helyezte magát. (Stefka István újságíró az ellenzéki pártok EP-képviselőiről, PestiSrácok.hu, 2022. július 5.)

Az Ötödik Hadoszlop titokban az ellenséggel szimpatizálók egy csoportja. (Kuti János faipari mérnök, Háromszék, 2022. július 26.)

Ők az ötödik hadoszlop. (Pilhál Tamás újságíró az ellenzéki pártok EP-képviselőiről, Magyar Nemzet Online, 2022. december 1.)    

Van egy kollégám, akire érdemes odafigyelni. Alig néhány éve araszol az újságírói pályán, de videóival ismertséget vívott ki magának. Pedig ha kormánypárti politikusokat szólít meg, többnyire nem is kap tőlük választ. A sikertelenséget megörökítő, nyúlfarknyi interjúk Fábián Tamás sikerei: látleletek a hazai nyilvánosság állapotáról.

A hét elején kétszer is fölkelt, hogy kérdezhesse a hajnali istentiszteletről kilépő miniszterelnököt. A templom ajtajától a kisbuszig háromszáz méternyi lehet a távolság, és az út tartott vagy másfél percig. Orbán Viktor paposan a hasára kulcsolt kézzel, merev arccal lépkedett, közte és a kérdező között azonban volt egy ember. Hétfőn egy 190 körüli, izmos férfi, aki az oldalával szelíden, ám határozottan taszigálta az okvetetlenkedő fiatalembert. Kedden pedig a miniszterelnöki sajtófőnök, aki próbálta a Telex munkatársát lebeszélni arról a fránya interjúról.

Országunk első embere a kisbusz ajtajában visszafordult, és arra, hogy „Miniszterelnök úr! Mikor válaszol a kérdéseinkre?”, ezt felelte: „Legyen szép ádventjük! Viszontlátásra.” Miközben néztem a felvételt, az volt a benyomásom, hogy a hosszú, egyszerre gyötrelmes és szánalmas úton nem az egyébként eredménytelen újságíró járt kanosszát, hanem a nyilvánosság első számú kedvezményezettje. Hasonló következtetésre jutott ma reggel hat és hét között Selmeci János, a Klubrádió ügyeletes műsorvezetője. Azt is elmondta, hogy szerinte Orbán sosem kedvelte az újságírókat.

A bejegyzésem utáni összeállításból kirajzolódik, hogy miniszterelnökünk véleménye a legutóbbi három évtizedben alakulgatott az újságírókról. A pályakezdő politikus még hálás is volt, ha szóba álltak vele a nyilvánosság képviselői. Sőt, pályakezdő miniszterelnökként is akadt példa a nyitottságára. Ehhez föl kell vázolni a korabeli sajtóviszonyokat. A Békés Megyei Hírlap interjút kért Medgyessy Pétertől, az MSZP miniszterelnök-jelöltjétől, akinek sajtófőnöke elhárította a lehetőséget, mondván, hogy a főnöke már elkötelezte magát a megye másik, jóval kisebb példányszámú napilapjának.

Ekkor telefonáltak a miniszterelnöki hivatalból. Kiderült, hogy Orbán Viktor hivatalos egy szarvasi kampánygyűlésre. Ha a szerkesztőség egyik munkatársa átutazna Szarvasra, akkor a miniszterelnök úr visszahozná a szolgálati kisbuszán Békéscsabára, közben pedig elkészülhetne vele az exkluzív interjú. A helyzet iróniája, hogy Árpási Zoltán főszerkesztő 1990-ben az MSZP képviselőjelöltje volt, ám ez 2002-ben a miniszterelnököt csöppet sem zavarta. Végül is út közben Niedzielski Katalin főszerkesztő-helyettes vette föl az interjút, olvasható az újság világhálós archívumában.

Tíz Orbán-mondat az újságírókról és az újságírókhoz

A hírhez nem lehet hozzájutni, és a hírforrás eldugul, ha az újságíró nem működik közre. (168 Óra, 1992. január 21.)

Amíg a Fidesz a parlamentben van, nem kell félniük az újságíróknak. (Népszabadság, 1992. február 7.)

/Hajdu Péterhez/ Nézd, mindig túlértékeltek bennünket, mármint az újságírók a politikusokat. (tv2, 2011. május 1.)

Önnek joga van úgy feltenni a kérdést, ahogy akarja, én pedig nem bújhatok ki a válasz alól. (Magyar Rádió, 2012. november 16.)

Kérdezhet is, de inkább előhozakodnék a saját gondolataimmal. (Magyar Rádió, 2014. június 13.)

/A közösségi oldalakról/ Mindenki újságíróvá vált. (Hír TV, 2018. április 10.)

Egy interjúnak nem az az értelme, hogy bikaviadalt vívjak egy újságíróval. (Hír TV, 2019. január 10.)

Eddig sem vállaltuk, és ezután sem vállaljuk, hogy megmondjuk az újságíróknak, mit írhatnak és mit nem. (444.hu, 2019. március 18.)

Amikor a jobboldalhoz beszél Ungár képviselőtársunk, akkor idesorolja a jobboldal ismert publicistáit is. Mi a tisztelői vagyunk, de azt hiszem, Ön túlértékeli a szerepüket a jobboldal álláspontjának a kialakításában. (Miniszterelnök.hu, 2022. szeptember 26.)

Nyitottak vagyunk. Lehet nekünk kérdéseket feltenni, szívesen válaszolunk bármire. (Budapester Zeitung, 2022. október 24.)