Idén márciusban a hazai nyilvánosság fórumait bejárta a hír, hogy Varga Judit igazságügyi miniszter elvált a férjétől. Az ellenzéki sajtóban kárörvendő szövegek is megjelentek, ellenük emelte föl a szavát Szabó Tímea Párbeszéd-politikus. Kifejtette, hogy miközben világnézetileg a harcias kormánytag ellenfele, emberileg megérti, hogy azt kéri a nyilvánosságban dolgozóktól: tekintsék a válást magánélete részének. Hagyják békén!
Az ellenzéki politikus azt is hozzáfűzte, hogy amikor a kormány tevékenységét bíráló közéleti személyiségek ellen karaktergyilkosságot követtek el „a lakájmédia láncos kutyái” (Facebook.com, 2023. március 8.), előszeretettel vájkáltak az ellenzéki politikusok magánéletében. A kettős mércéről írt Szabó Tímea, félő azonban, hogy a „láncos kutya”, a Rákosi-korszak jellemző szóképe semmit se mond a mai olvasóknak. Hátha most sikerül felvilágosítani őket.
A múlt század negyvenes éveinek végétől a „láncos kutya” a jugoszláv államelnök eposzi jelzője lett. A hajdani partizánvezér szembefordult Sztálinnal, az okokat most ne firtassuk. Témánk szempontjából az a lényeg, hogy a Szovjetunió befolyási övezetéhez tartozó szocialista országokban propaganda-hadjárat indult „az amerikai imperializmus szolgálatába szegődött hazaárulók” ellen. Titóról szinte naponta jelent meg karikatúra, amint Uncle Sam, az Egyesült Államok megszemélyesítője láncon vonszolja maga után.
Akik az elemzés igényével foglalkoztak a témával, többnyire a szovjet sajtóból eredeztették az elmarasztaló kifejezést. Nem is ok nélkül. Például az egyik újságíró kolléga a negyvenes évek közepén látott egy plakátot - vagy talán röplapot? -, amelyen Hitler láncon vezetett egy Szálasi fejű kutyát. Ráadásul van egy orosz közmondás, amelyet Vlagyimir Dal katonaorvos gyűjtött a besorozottak egészségügyi vizsgálata közben, „Olyan igaz, mint a láncos kutya.” Igen ám, csakhogy a jelzős szókapcsolat vándormotívum.
Dal a XIX. század utolsó harmadában adta ki az Orosz közmondások két vaskos kötetét, nálunk viszont Dugonics András 1820-ban megjelent könyvében, a Magyar példabeszédek és jeles mondások-ban olvasható: „Láncolt kutya csak azt marja, aki hozzá közelít.” Az Adáról származó, és a népi szólásokat gyakran használó, ráadásul alsó Tisza-vidéki tájszólással beszélő Rákosi Mátyás 1949. szeptember 30-án, a Magyar Dolgozók Pártja nagybudapesti aktiváján kapcsolta össze a szegedi Dugonics András és az orosz Vlagyimir Dal láncos kutyáját Titóékkal és az amerikai imperialistákkal.
A kétségkívül Moszkvából kezdeményezett nemzetközi propaganda-hadjárat nálunk Nagy Imre első miniszterelnökké választásáig tartott, 1949 őszétől 1953 nyaráig. Az agymosás nnyira sikeresnek bizonyult, hogy amikor 1952 tavaszán az állampárt ifjúsági szervezete fölmérte az egyetemi hallgatók tudatállapotát, a jelentést készítő apparatcsik döbbenten fedezte föl: az egyik csak annyit tudott Titóról, hogy ő a láncos kutya. Csupán remélhetem, hogy a frissiben érettségizett diákot nem a történelem szakra vették föl.
Egy művészettörténész azt is megírta, hogy Rákosi utódja az állampárt-vezetői székében, Gerő Ernő 1956 októberében az engesztelés szándékával érkezett Belgrádba. Tito egy albummal ajándékozta meg, amelyben a munkatársai összegyűjtötték a Ludas Matyi című vicclapban megjelentetett „láncos kutya” karikatúrákat. E képzettársítást igyekezett elkerülni a Kádár-rendszer sajtója. Elvégre 1956. november 3-án, Brioni szigetén, Tito és Hruscsov találkozóján dőlt el, hogy Kádár János lesz nálunk az első ember.
A Komszomolszkaja Pravda mintájára megalapított Magyar Ifjúság olyan nagy formátumban látott napvilágot, hogy egy garzonlakásban nem is lehetett szétnyitni. A hosszú fesztáv előnye, hogy az első oldalon, ugyanabban a sorban akár két szalagcím is elfért. A múlt század hatvanas éveiben Jugoszlávia vezetője átjött hozzánk, és baráti látogatását az ifjúsági hetilap így jelentette be: „Tito hazánkba érkezett”. A másik szalagcím a súlyemelő Európa-bajnokságra utalt, de Tito mellett nem fért el teljes egészében. A tördelőszerkesztő így rövidítette a sporteseményt: „Budapesten az EB.”
Írtam erről egy jegyzetet az újságíró szövetség honlapjára, és hozzászólt Kocsis Tamás. A veterán újságíró kifejtette, hogy 1968-ban a Magyar Távirati Iroda tudósítójaként bejáratos volt a belgrádi nagykövetségre. Épp egy fehér szőrű kutyát hoztak ki láncra kötve az épületből, mint megtudta, „Otthonról küldték, Titóé lesz.” Azonnal lehívatta Marjai József nagykövetet, és rámutatott a gyönyörű eb nyakában lógó vasláncra. Írását így fejezte be: „Tito persze már ékes bőrövvel kapta meg Kádár János ajándékát.”
A múlt század nyolcvanas éveiben pedig anyagot gyűjtöttem a Korunk című kolozsvári folyóirat két világháború közti szerkesztőjéről, a Gaál Gáborról írandó monográfiához. Egyik munkatársa a világháború utáni kolozsvári hetilap, az Utunk szerkesztőségéből származott el Németországba, és egy anekdota miatt látogattam meg Ruhr-vidéki otthonában. Az ötvenes évek elején ugyanis poémát írt egy vajdahunyadi vasmunkásról, és a megjelenés után azt kérte, hogy a szerkesztőségi ülésen Gaál Gábor mondjon már róla valamit. A főszerkesztő szívesen vette ugyan az osztályharcos poémát, esztétaként azonban tisztában volt az értékével, ezért csak ennyit mondott: „Fogkefe.”
A költő immár az emigrációban szép verseket írt, amelyek megjelentek a válogatott kötetében. Ültünk a dortmundi lakásában, az ebédlő falán bokályok, és cseréptálból kanalaztuk a csorbalevest. Az idillikus hangulatban pendítette meg, hogy mit szólnék ahhoz, ha a válogatott kötet után az összegyűjtött verseit is kiadatná. Meggondolatlanul tartottam jó ötletnek. A felesége az asztal alatt megrúgta a térdemet, majd kihívott a konyhába, hogy segítsek behozni a második fogást.
Elmesélte, hogy a válogatott kötet költségét a kosztpénzből szorította ki, és az összegyűjtött vastagabbra már nem telne belőle. Este végignéztem a házi könyvtár kínálatát. Átlapoztam a házigazda első kötetét is, mely az ötvenes évek elején jelent meg. Másnap, a reggelinél változatlanul helyeseltem a költői szándékot. Azért volna érdemes kiadni az életművet - fejtegettem -, mert az utókor is megismerkedhetne például egy korai verssel. A korszak hangulatát „jellemzi majd a refrénben olvasható Titóra-bitóra rímpár”. A költő eltűnődött, és arra a következtetésre jutott, hogy beéri a válogatott versek gyűjteményével.
Végezetül annyit a kiindulópontról, „a lakájmédia láncos kutyái”-ról, hogy Szabó Tímea pontosan fogalmazott. Az ellenzéki nyilvánosságban ugyanis a kormánypárti fórumokat inkább lakájsajtónak nevezik. A kifejezést azért nem kedvelem, mert mindig lakásajtónak olvasom.
Tíz mondat a láncos kutyákról
Déli határainkon egy mindenre elszánt, kalandor banda áll ugrásra készen. Olyan ellenség, amelyet az amerikai imperialisták tartanak pórázon, mint a láncos kutyát. (Rákosi Mátyás főtitkár a Magyar Dolgozók Pártja nagybudapesti aktíváján, Szabad Nép, 1949. október 1.)
Az egyik hallgató Titóval kapcsolatban csak annyit tudott mondani, hogy „láncos kutya”. (Szabó Károly, a Dolgozó Ifjúsági Szövetség intéző bizottságának tagja az egyetemi hallgatók közéleti tájékozatlanságáról, Új Március, 1952./9.)
A pesti flaszteren a láncos kutyának bélyegzett belgrádi pártvezető mintájára Enver Hodzsát „láncos egérnek” titulálták. (Dalos György író az albán diktátorról, 2000, 1992/augusztus)
Embert utoljára Sztálin idejében neveztek kutyának, Titót láncos kutyának. Korábban, a török megszállás alatt a keresztényeket hitetlen kutyának. (Szalay Károly irodalomtörténész, Demokrata, 1997. június 26.)
Az oszlopok között megjelent egy frakkos, cilinderes, magas, sovány férfi, nyakában egy hatalmas tábla, rajta az írás: „Imperializmus”, és láncon vezetett egy hatalmas kutyát, amelynek nyakában szintén tábla lógott: „Tito”, megszemélyesítve a gyakran használt szlogent: „Tito, az imperializmus láncos kutyája.” (Lakatos István költő egy 1949-es május elsejei felvonulásról Szombathelyen, Vasi Szemle, 1998/4.)
Elfogadtam, ha nem is igazán értettem, hogy Sztálin nagy, Tito pedig láncos kutya. (Vitányi Iván szocialista politikus, Beszélő, 2002/1-6.)
Orbánék el akarták kerülni a kisgazda párt konszolidálását, hiszen a szavazóikat kívánták megszerezni. Ehhez szükség volt arra, hogy besározzák az előző éveket, amit bűnözőként való beállításommal akartak elérni. Én lettem Torgyán láncos kutyája. (Szabadi Béla, a földművelődésügyi minisztérium korrupcióért elítélt államtitkára, 168 Óra, 2006. június 1.)
Kiderült, hogy Tito már nem láncos kutya, hanem megint elvtárs. (Bakos András újságíró, Délmagyarország, 2008. július 29.)
Aztán Titóból egyszerre csak áruló, az imperializmus régi bérence, „láncos kutyája” lett. Egy túlbuzgó újságíró szerint láncos patkánya. (Nemes László író, Ezredvég, 2013/1.)
Miért kell nekünk állandóan kutyázni? Nem volt elég bajunk a láncos kutyás Titóból? (Horváth István újságíró, Népszava, 2018. július 14.)