Oly sokan írtak Baló György csütörtöki műsoráról, hogy már nem akartam értelmezni a három pártelnökkel folytatott beszélgetését. Csakhogy akadt egy gondolat, amelyet idéztem volna a Lefülelt mondatok című atv.hu-összeállításban. Szél Bernadett, az LMP társelnöke ezt fejtegette: „Nem mondom, hogy elitváltásra, de sorcserére van szükség.” De milyen dátumot írjak alá?

A műsorújság áttanulmányozása után ugyanis kiderült, hogy a csütörtökinek emlegetett beszélgetés nem október 26-án hangzott el, hanem tegnap, pénteken, 0.15-kor vette kezdetét, mégis a csütörtöki programban tartották nyilván. Nekem viszont az a dolgom, hogy hitelesítsem az idézet körülményeit. De ha már írtam tíz sort az időrendi ellentmondásról, a maradék húszat akár a műsornak is szentelhetném. Két miniszterelnök-jelölt és egy választási listavezető volt miniszterelnök ült be a pillanatnyilag legtapasztaltabb tévériporterhez. Vajon kommunikációs szempontból milyen teljesítményt nyújtottak?

Értékjelző a mondat, amelyet érdemes fölírni a kor falára. Az RTL-műsor nyomán meglepő következtetésre jutottam: Szél Bernadett, az LMP miniszterelnök-jelöltje három figyelemre méltó gondolattal vétette észre magát, Karácsony Gergely, a Párbeszédé kettővel és Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke eggyel. Fordítva szokott lenni, de most a veterán politikus visszafogottnak hatott. Nem akarta lehengerelni az ellenzéken belüli vetélytársait, és épp ezzel veszített: nem állt jól neki a színtelenség, a kiegyensúlyozott közéleti személyiség halovány szerepe.

Szél Bernadett mégse nyert. Amióta építik a miniszterelnök-jelölti imázsát, és hajzatát, ruházatát, modorát is átfazonírozták, mintha szintén szerepet játszana. Az országnak kétségkívül szüksége volna egy gazdasszonyra, aki azonban óvatosabban is bánhatna az ígéretekkel. Ha például minden száz forintból húszat költene oktatásra, akkor bizony megkérdőjelezem a realitásérzékét. Az megéltem, hogy Gyurcsány Ferenc 2004-től 2009-ig rosszul kormányzott, azt pedig a fedezet nélküli ígéretek alapján feltételezem, hogy Szél Bernadett 2018-tól rosszul kormányozna.

A harmadik jelölt, Karácsony Gergely a régit nem akarja szőröstül-bőröstül kidobni az ablakon, a politikusi sorcserével is csak módjával próbálkozna. Ráadásul előnyére válna, hogy a tegnap éjszaka vitatkozók közül egyedül ő tett szert polgármesteri tapasztalatra. Ami korántsem mellékes a majdani kormányzás szempontjából.          

Figyelemre méltó interjú jelent meg a Népszava mai számában. Megszólalt benne a Bors kirúgott főszerkesztője. Szekeres Tamásról keveset tudok, mert a bulvár kimaradt az életemből, gondolatai alapján azonban olyan újságírónak hat, aki az eltávolítását szakmai ártalomnak fogja föl egy politikára érzékeny hivatásban. Az egyik eszmefuttatása tűnődésre késztet.

Így utalt Andy Vajnára, az új tulajdonosra: „Három főszerkesztőt egyszerre rúgtak ki a múlt héten. Az egy dolog, hogy egy bulvárlapét, de a legnagyobb megyei napilapét és a legrégebbi megyei lapét is. Ehhez képest semmiféle szakmai felháborodást, sőt még egy újságíró-szövetségi reakciót sem tapasztaltunk.” A Bors mellett a győri Kisalföldre gondolt (napi 54 ezer példány), meg az 1910-ben alapított szegedi Délmagyarországra (33 ezres példányszám). Az a benyomásom, hogy nem is olyan könnyű együtt érezni a kiebrudalt kollégákkal.

A szegedi főszerkesztő nem újságíró, hanem gazdasági szakember. Ama gyakorlat kulturált terméke volt, hogy a tulajdonos a lapigazgatón keresztül érvényesíthesse az akaratát. Az újságcsinálást a sajtószakmai helyettesére bízta, akit vele együtt rúgtak ki. Más a helyzet a győri főszerkesztővel. Nyerges Csaba az egyik legjobb környezetvédelmi újságíró, a Szigetköz szerelmese. Publicistaként távolságot tartott a politikától, és a Kisalföldet is távol tartotta az aktuálpolitizálástól. Az újság talán épp ezért lett a legnagyobb példányszámú közéleti napilap. Eltávolítása azt jelenti, hogy az Orbán-kormány nem éri be a távolságtartással, neki pártsajtó kell.

A szakmai szolidaritás hiánya pedig nem föltétlenül abból következik, hogy az országos médiumok és az újságíró-szövetségek beleközönyösödtek a kormányzati támadásokba. A részvétlenség már akkor is jellemezte őket, amikor a sajtó egybe- és áthangolása a nyilvánosság számára érzékelhetővé vált. Tavaly ősszel, amidőn az Orbán-kormány megszüntette a Népszabadságot (37 ezer példány), az országos médiumok közölték ama szerkesztőségek és szervezetek nevét, amelyet kiálltak a patinás napilap mellett. Kifelejtették azonban a pécsi Dunántúli Naplót és a kaposvári Somogyi Hírlapot, amelyek testületileg szolidarizáltak a megszüntetett újsággal. Sokkal figyelmesebbnek bizonyult a megyei lapcsoport újdonsült tulajdonosa, aki azonnal kiadta a népszabadságos kollégákkal együtt érző megyei főszerkesztők útját.            

Szél Bernadett azzal indokolta, hogy október 23-án nem áll föl az ellenzéki pártelnökök budapesti pódiumára, mert Debrecenbe ígérkezett el. Oda, ahol 1956-ban előbb lázadtak föl az egyetemisták, ráadásul „szolidaritással” tartozik ama egyetemi oktatóknak, akik napjainkban tiltakoztak Putyin orosz elnök tervezett „díszdoktori” címe ellen. Az ellenzéki pártelnökök közös kiállása elmaradt. De az is kiderült, hogy Putyin nem díszdoktor lesz a debreceni egyetemen, hanem „csak” díszpolgár.

Mentségére szóljon az LMP miniszterelnök-jelöltjének, hogy a kínos ügyben sokan tévedtek. Az egyetemek ugyanis díszdoktori címeket szoktak osztogatni, nem pedig díszpolgárságot - kivétel a debreceni. Abban már szigorúbb volnék, hogy ha a politikusnő el akarta kerülni Budapesten a közös fellépést, inkább Szegedet kellett volna választania. Az ottani egyetemisták még korábban léptek föl a Rákosi-rendszer ellen, igaz, hogy akkor más ürügyet kellett volna találnia a pártelnöki fórum október 23-i bojkottjára, mert 1956. október 16-án lázadtak föl.

Az LPM-társelnök debreceni kíséretében feltűnt Ungár Péter is. Épp azokban a napokban, amidőn tetőzött egy nőket molesztáló rendező körüli botrány, amely nemcsak a színházi életet rendítette meg. A Parlamentben is szóba került, ahol a honanyák közül talán a legtöbbször Szél Bernadettet alázták meg. De ha ő okkal érzékeny a „vakkomondoros” kormánypárti honatyák macsó beszólásaira, vajon miért vált érzéketlenné a pártjához tartozó fiatalember kísértetiesen hasonló randalírozására?

A huszonéves politikus júliusban berúgott a Momentum táborában, és bemászott a sátrakba, majd szexuális együttlétre tett ajánlatot nemcsak lánynak, hanem fiúnak is. Az LMP etikai bizottsága szeptemberben etikai vétséget állapított meg, és a fegyelmi bizottságra bízta a döntést, amely október 8-án bejelentette, hogy nem történt fegyelmi vétség. Ezzel megnyertem egy baráti fogadást. Ungár Péter ugyanis milliárdokat örökölt a papájától, ebből pénzeli a Reflektor.hu című portált, az LMP félhivatalos értelmiségi fórumát. A pártjánál pedig saját bevallása szerint „kisebb dolgokba is besegít”, például szórólapokat vásárolt egy-egy kampányhoz.

Ilyen helyzetben aligha várható el, hogy egy párt szakítson azzal, aki besegít, ha apad a kassza. Az viszont már a kettős mérce tipikus esete, ha Debrecenbe is elkíséri a pártelnökét, sőt október 23-án beszédet mond az egyetemisták előtt.

Tegnap este az egyik szocialista politikus elhatárolta magát a másiktól. Molnár Gyula pártelnök Szanyi Tibor Európa-parlamenti képviselőtől, aki rossz fát tett a tűzre. Fészbukos üzenőfalára fényképet rakott ki, mely eredetileg a Life amerikai magazinban jelent meg, és 1956 október legvégén készült. Meglincselt férfi fejjel lóg lefelé, meztelen felsőtestén ütésnyomok és vércsíkok. A pártelnök szerint „Nem illik október 22-én ilyesmivel kiállni.”

A nyilvánosság fórumain „szocialista fenegyerekként” emlegetett Szanyi október 21-én, 21 óra 14 perckor állt ki, ám ezt csak a történeti hűség kedvéért rögzítem. Molnár Gyula elhatárolódása ugyanis formailag korrekt, mert nem feszegette a kiállás műfaját. Ezt érdemes megállapítani, elvégre a kormánypárti sajtó bejegyzésnek minősítette Szanyi Tibor cselekedetét, és Gulyás Gergely Fidesz-politikus (parlamenti frakcióvezető) nyomán követelte eltávolítását az MSZP-ből. Csakhogy a szocialista politikus nem a saját bejegyzését tette közzé a közösségi oldalán.

Bizonyos Villás Lajosét, aki október 21-én 20 óra 31 percekor tette föl üzenőfalára a brutális kordokumentumot, Márai Sándor New York-i emigrációban írott versével együtt. Szanyi Tibor megosztotta valaki más találmányát, további 228 fészbukozóval együtt. Egy sort is mellékelt hozzá, ami sok olvasónál kivágta a biztosítékot. Átrágtam magam az őt elítélő és bűnvádi eljárással is fenyegető kommenteken. Kiderült, hogy a hozzászólók szinte kizárólag a bejegyzés kifejezést használták, holott két jogi eset késztethetné őket tűnődésre, vajon alkalomadtán milyen sors vár rájuk.

Egy siófoki lakásügyben a volt polgármester futni hagyta ugyan egy Facebook-bejegyzés szerzőjét, beperelt azonban 18 megosztót, akiket rabosítottak is. Az ügy másodfokon lezárult, fölmentették a megosztókat, ám a felperes a Kúria elé vitte az ügyet. Egy jelenlegi polgármester, a tatai szintén házügyben perelt be egy megosztót, aki kommentelte is az idegen bejegyzést. Bírósági megrovást kapott, és tízezer forintot kellett fizetnie. S bár a megosztók másodfokon megúszták, egy közelmúltbeli Kúria-ítélet (a sukorói) azt sejteti, hogy akár börtönben is végezhetik.

Ha a Szanyi-ügy tartalmától egy műfaji következtetés erejéig elvonatkoztatunk, akkor levonható a tanulság. Olyan országban élünk, ahol a digitális bejegyzést egyelőre még nem büntetik, de a megosztókat már rabosítják, a kommentelőket pedig pénzbüntetésre ítélik.          

A digitalizáció jóvoltából világfalu lettünk. A Hollywood nevű felvégen kitört a botrány, mert a falu egyik leggazdagabb emberéről, egy producerről kiderült, hogy az ágyába kényszerített színészettel kacérkodó lányokat, asszonyokat. A hír villámgyorsan jutott el Budapest alvégre, ahol az egyik legismertebb értelmiségiről, egy rendezőről terjedt el ugyanez.

Áll a bál, a rádióban és a tévében szinte csak erről beszélnek a stúdióvendégek, a közösségi oldalakon pedig a kevésbé ismert netezők fejtik ki indulatszavakkal tarkított véleményüket. A fejlemények közül az a legrokonszenvesebb, amidőn már akadnak olyan értelmezők is, akik azt fejtegetik, hogy bizonyára a színésznőknek sem könnyű beszélni a szereposztó díványról, de ők legalább utólag képesek leleplezni a hatalmaskodó producereket, rendezőket és színházigazgatókat. Bezzeg a falusi lányok, asszonyok, akik a rosszul fizető közmunkáért cserébe ki vannak szolgáltatva a polgármesternek, és sem lehetőségük, sem szókincsük nincs arra, hogy kifejezzék a nyilvánosság fórumain hol abúzusnak, hol metoo-nak nevezett jelenséget.

Az abusus a régebbi. Az ab a latinban azt jelenti, hogy -tól, -től, az usus (Jókai és Mikszáth XIX. századi nyelvében úzus) meg azt, hogy használat, szokás. Az abúzust úgy fordítanám magyarra, hogy a megszokottól eltérő, átvitt értelemben a hatalmi helyzettel való visszaélést jelenti. A Me too pedig azt, hogy Én is, az említett összefüggésben viszont inkább, hogy Engem is. A megalázott nők jajkiáltása - angolul. Miközben tehát a helyzet legrokonszenvesebb értelmezői tovább látnak az orruknál, elvégre az értelmiségi nők sorsát kivetítik a társadalom alsóbb rétegeiben élő lányokra, asszonyokra is, nincs magyar szavuk a gyalázatos cselekedetre. Próbáljuk meg igésíteni! Hátha kisül belőle valami.

A b betűvel kezdődő „kötőszót” tudatosan kerülve: abajgatják, bántalmazzák, bemocskolják, buzerálják, cseszegetik, erőszakoskodnak, háborgatják, macerálják, megbecstelenítik, megdugják, megejtik, meggyalázzák, megkettyintik, megrontják, megszeplőtlenítik, molesztálják, vegzálják, zaklatják. Az a benyomásom, hogy egyik sem írja le pontosan és árnyaltan a hatalmaskodás szexuális kivetülését. De miért várjuk el a közmunkáért mindent eltűrő lányoktól, asszonyoktól, hogy szégyenükkel álljanak a nyilvánosság elé, ha megfelelő kifejezés híján nem képesek Hell István közíró szóleleményével (Facebook.com, 2017. október 22.) „komingoutolni”?

E kérdés búvópatakként, váratlan időpontokban szokott előtörni az emlékezés mélyéről. Most például 1956-os vonatkozása miatt bukkant fel.

A történet ugyebár az, hogy a 2006-os választási győzelem után a szocialista frakció zártkörű ülésén, az őszödi kormányüdülőben Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kifejtette: „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel meg este.” Azóta az idézők őt nevezik meg a szállóigeként emlegetett mondás ősforrásként, holott a hazudtunkkal kezdődő gondolat Örkény Istvánig vezethető vissza. A neves író 1974-es nyilatkozata szerint így hangzott el 1956. október 30-án, a Szabad Kossuth Rádióban: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, minden hullámhosszon.”

Ha így volt, olyan író gyakorolt önkritikát, aki a 40-es évek végén, az 50-esek elején sematikus művekkel vétette észre magát. Majd kiábrándult a szocialista realizmusból, és tevékeny szerepet játszott az értelmiségi ellenzékben, amiért 1956 után fél évtizedig nem publikálhatott. De ha '56-ban többes szám első személyben gyakorolt önkritikát a korabeli nyilvánosság előtt, akkor olyan ember beszélt belőle, aki már túllépett az életmű romlékony mozzanatain. Csakhogy Örkény a rádiónak nem azt írta, amit utókorként tulajdonítunk neki.

Rab László újságíró kiderítette a Népszabadság Online 2007. március 1-i számában, hogy a Parlamentbe költözött stúdióban a jegyzetíró helyett bemondó olvasta föl a szöveget. A szóban forgó mondat így hangzott: „A rádió hosszú éveken át a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.” Önkritikának tehát nyoma sincs, annál inkább távolságtartásnak. Balázs Géza nyelvész a módosítást, a nézőpont-váltást azzal magyarázza, hogy „Örkény elfogadta a népi változatot”. A szájról szájra terjedő mondást ugyanis oly gyakran farigcsálták a nyilvánosság népi fórumain, hogy a távolságtartó egyes szám harmadik személyű megfogalmazás közösségi jellegű, többes szám első személyűre sikeredett.  

Ha elfogadom az életszerű magyarázatot, már csak azt a kérdést kéne eldönteni, vajon Gyurcsány Ferenc a 2006. május 26-án megrendezendő frakcióülésre a kocsmában és kávéházakban csiszolódott szállóige nyomán készült-e. Vagy tisztában volt azzal, hogy hírhedtté vált mondatában Örkény István mindkét változatban figyelemre méltó gondolatát idézi?  

Olykor az álneves kommentelők is a médiahelyzet újragondolására késztetnek. Morpheus azt pedzegette, hogy a megyei sajtó kormányzati beszántása után 2022-ban vagy ’26-ban jelennek majd meg független megyei lapok. Derűlátóbb feltételezésem szerint talán a 2018-as országgyűlési választás kampányában is feltűnnek, de már nem lapnak hívják őket, hanem portálnak. Erre írta Moin Moin: „A magyar vidék nem online, így egy online megyei portál… befolyásoló képessége egyenlő a nullával.”

Álláspontját látszik alátámasztani a megyei lapok sorsa. Felvásárlásukhoz nem elégséges indok, hogy a miniszterelnökünk nem kedveli a számítógépet, ezért az offline-t választotta. Döntésében van logika. A német, osztrák és amerikai kézben lévő megyei lapok hiába bizonyítottak jóindulatú semlegességet a kormányzása iránt, a hatalom megtartásához el kellett juttatni üzeneteit a legeldugottabb zugokba is. Ehhez vásároltatta föl bizalmi embereivel a megyei sajtót. Vajon beválik-e a számítása? Ez jövő áprilisban kiderül. Addig is foglalkoztat, hogy az ellenzék jobban járna-e, ha a korszerűbb online megoldást választaná.

A válaszhoz vissza kell térni a múlt század nyolcvanas éveibe. A ’86-os sajtótörvény lehetővé tette, hogy a tanácselnök hallgatólagos támogatásával létrejöjjön a helyi újság. Lokálpatrióta tollforgató alapította, aki a szerkesztésben hasznosította magát, ezért keresett valakit, aki vállalta az infrastruktúra megszervezését, esetleg még egy Commodore számítógépet is hozott az új redakcióba. Kettejüket jótékonyan egészítette ki a lótó-futó riporter. Az újságnyomó papírra alapozott vállalkozás ennyi embert bírt el, egy negyedik munkatárs fizetése már veszteségbe sodorta volna a céget. A helyi újság ebben a szerkezetben bizonyult életképesnek a világháló megérkezéséig.

Most, hogy az össze- és áthangolt megyei sajtó a zsákfalvakba is továbbítja a kormány üzeneteit, a kiebrudalt újságírók személyében ugrásra készen várnak a potenciális portálalapítók. Ha a megyei offline pálfordulását észreveszik a falusi olvasók is, akkor jöhet a legföljebb háromfőnyi online szerkesztőség. Moin Moinnak pedig azt üzenem, hogy az egyik kommunikáció szakos tanítványom tagja lett az önkormányzati testületnek, szűk körben elhangzott álláspontja azonban nem jelenhetett meg a helyi újságban, mert a polgármester megakadályozta a közlést. Föltette hát a fészbukos üzenőfalára, és a település minden harmadik lakosa elolvasta a figyelemre méltó megállapításokat.

Igaza van Dzizarinak abban, hogy nem kell túl komolyan venni, ha sokan olvasnak egy bejegyzést. Szerinte ugyanis a kommentelők egy idő után már nem a témával foglalkoznak, hanem egymással. Néha az a benyomásom, hogy a jegyzetet el sem olvasták, helyette inkább egymás anyját szidják, olykor még napok múltán is. Ettől persze még figyelemre méltó, hogy a megyei sajtó sorsa foglalkoztatja a digitális sajtó olvasóit.

Tegnap arra utaltam, hogy a Hány megyei napilap van? című bejegyzést 21169-en kísérték figyelemmel, ami a Médianaplóval korántsem mindennap fordul elő. Ma már arról tűnődhetnék, hogy a számuk 21343-ra gyarapodott, és ez akkor is érdekes fejlemény, ha néhány hozzászóló külön meccset vívott egymással. Ráadásul kölcsönös anyázásukat megelőzte egy másik jellegzetesség: e sorok írójának, általában pedig a szerzőknek a froclizása. Ezúttal például három kommentelő (csepelhirek, Aurora86 és szánmonoxid) egymást erősítve tette szóvá, hogy velem ellentétben úgy vélik: tizenkilenc megyei napilap jelenik meg Magyarországon.

Mert igaz ugyan, hogy a Pest Megyei Hírlap nyomtatásban már régóta nem lát napvilágot, a Dunaújvárosi Hírlap azonban szintén megyei napilap. Egyikük még „érvelt” is azzal, hogy Székesfehérvárott látott egy példányt belőle. Ám ebből semmi sem következik, mégis azt követelték: ismerjem el, hogy tévedtem. Igazán kár, hogy sajtótörténettel foglalkozom, tankönyvet írtam, szűkebb kutatási témám a glokális sajtó (a jelző a globális és a lokális összevonásából származik), egy időben pedig a Dunaújvárosi Hírlap szakmai konzultánsa is voltam. Három évtizede naponta böngészem a pillanatnyilag 4500 példányban elkelő újságot, amelynek a fejléce alatt ez olvasható: „Városi napilap”.

Az epizódnak nem tulajdonítanék jelentőséget, ha a három hozzászóló magába szállt volna. De hiába javasoltam nekik, hogy ismerjék el a tévedésüket, hallgatnak, mint süket disznó a búzában. Akkor tehát összefoglalom a helyzetet: álnéven kétségbe vontak egy állítást, amelyet teljes névvel vállaltam, és amikor bebizonyosodott, hogy tévedtek, visszahúzódtak a homályba. De még ezt se hoznám szóba, ha nem tapasztaltam volna meg a fikakultúra legszánalmasabb mozzanatát. Tapintatból többnyire a nyilvánosság kizárásával, ímélben szoktam figyelmeztetni az álneves hozzászólókat, hogy tévedtek. Ez több százszor történt meg, és eddig egyetlen esetben sem válaszolták, hogy elnézést. Úgy tettek, mintha semmi sem történt volna.                  

Ritkán szoktam előrukkolni a Médianapló olvasottságával. Most is csak azért hozom szóba, mert a Hány megyei napilap van? című bejegyzést eddig 21169-en kísérték figyelemmel. Holott a cím korántsem blikkfangos, inkább pontos. Vajon miért érdeklődtek mégis iránta?

Tavaly ilyenkor már megszűnt a Népszabadság, és kezdtük kapiskálni, hogy a kormányzatnak tervei vannak a vidéki sajtóval. Akkor vajon hányan olvastak volna el egy azonos című bejegyzést? Legföljebb néhány százan. De most, hogy Mészáros Lőrinc térhódítása után az osztrák médiabefektető, Heinrich Pecina ismét bekapcsolódott, ráadásul a kaszinótulajdonos Andy Vajna is beszállt a megyei napilapok gleichschaltolásába (összehangolásába, áthangolásába), feltűnő érdeklődést váltott ki a vidéki sajtó sorsát firtató bejegyzés. Amiből persze nem következik, hogy az olvasók ismerik a témakört. Aligha tévedek, ha azt feltételezem, hogy a 21 ezer érdeklődőből legalább húszezren kézbe sem vettek megyei napilapot, vagy ha Budapesten túli lakosként járatják is a megyéjük pillanatnyilag egyetlen napilapját, a szomszédos megyékét már nem kísérik figyelemmel. A kormányzati befolyás jelképeként a téma mégis annyira beégett a köztudatba, hogy már az említése is olvasásra serkent.

Morpheus például abban reménykedett a hozzászólásában, hogy „minden megyében lesz független napilap”, ha előbb nem is, hát 2022-ben vagy ’26-ban. Igen ám, csakhogy a rendszerváltás óta szinte mindegyik megyei napilapnak támadt már konkurenciája. Az ország egyik legkisebb megyéjében, Komárom-Esztergomban volt idő, amikor a 24 Óra című megyei napilap árnyékában megjelent egy komáromi és egy esztergomi is. A konkurencia-harcokból kirajzolódik a tanulság: a másik megyei napilap legföljebb elszívhatta az egyik nyereségét, két veszteséges újságot pedig már nem voltak képesek eltartani az olvasók. Hármat még kevésbé.

Abban derűlátóbb volnék a kommentelőnél, hogy a független megyei orgánumra várni kéne 2022-ig, pláne ’26-ig. Azért nem nevezném napilapnak, mert korántsem drága újságnyomó papíron jelenik majd meg, hanem online hírforrásként a világhálón. És ha van egy csöppnyi esze az ellenzéknek, talán már a 2018-as országgyűlési választás közelgő kampányában. A digitális sajtó terjedésére jellemző, hogy a Médianapló című szakmai rovat tegnap lépett át a két és félmilliós határon. S hogy a közeljövőben nem kelljen még egyszer írni róla, hadd rögzítsem azt is, hogy az 1982740. olvasónál tart.       

Címes hír a Népszava mai számából: „Vajna máris kirúgta a főszerkesztőket”. A baloldali napilap a Magyar Távirati Iroda ama alapanyagát fejelte meg, hogy a közismert filmproducer és kaszinótulajdonos megvásárolta a Lapcom nevű céget, és a budapesti Bors, a győri Kisalföld meg a szegedi Délmagyarország élére új főszerkesztőket nevezett ki.

De az már nem felel meg a valóságnak, hogy a szegedi újság új főszerkesztőjének X. Y-t „nevezték ki Szögi Andrea helyett”. Az illetőt azért nem nevezem meg, mert eddig a megyei közgyűlést elnöklő Fidesz-politikus kabinetfőnöke volt, ami nem azt sejteti, hogy az új tulajdonos a sajtószakmai vonalat erősítené vele az 1910-ban alapított újságnál. Andrea azért a szívügyem, mert amidőn a szegedi egyetemen tanítottam, és a Délmagyar akkori főszerkesztője, Dlusztus Imre azt kérdezte, vajon a kommunikáció szakon végzettek közül kit javasolnék újságírói munkára, őt ajánlottam. Gyökeret vert a redakcióban, sőt a főszerkesztő-helyettességig vitte. Főnöke a kiadóigazgató volt, aki főszerkesztőként nyilván kevésbé foglalkozott a lapcsinálással - most Andival együtt őt is leváltották.

A menedzserváltás nem lepett meg. Inkább csak az, hogy nem Dlusztus Imre lett Andy Vajna kiválasztottja. A szegedi újságírás legtekintélyesebb képviselőjénél a városban senki sem ismeri régebben és közelebbről Orbán Viktort. A labdarúgás szeretete sodorta őket össze, bár Imre akkor figyelt föl a vele egykorú Fidesz-politikusra, amikor az még a liberálisok táborát gyarapította. Világnézetileg nemzeti szabadelvűnek nevezném, és az ő nevéhez fűződik a patinás újság legjobb évtizede, a kilencvenes évek. Ha most nem őt választotta a miniszterelnök bizalmi embere, akkor ez azt jelenti, hogy nem jó lapot akarnak csinálni a vidéki Magyarország talán legszínvonalasabb újságjából, hanem vonalas pártlapot.

Ami pedig épp most kirúgott tanítványomat illeti, átadnék neki egy régi üzenetet. 1970-ben ismertem meg Fazekas Gyuri bácsit, a Magyar Hírlap legendás és szigorú olvasószerkesztőjét. Tudtuk róla, hogy a Nagy Imre-perben ítélték el, és csak a hatvanas évek végén térhetett vissza a sajtóba. Egyszer lapzárta után meghívott a Kulacs nevű kocsmába, és két fröccs között fejtette ki, hogy szerkesztői adottságokat fedezett föl bennem. Mégis azt tanácsolja, hogy soha ne hagyjam abba az írást, mert a főszerkesztői vagy a főszerkesztő-helyettesi munka politikaérzékeny foglalkozás. Lám, máris bebizonyosodott, hogy olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája.