Gyűjtöm a szállóigéket, a rendszerváltás óta összejött vagy háromezer. A számuk újabb kettővel gyarapodott volna, egyelőre azonban etikai fenntartásaim vannak. Vajon följegyezhetők-e az ütős mondatok közé?

Történt, hogy Kardos Ernő megszólaltatta Kuncze Gábort, a volt belügyminisztertől a jelenlegi belügyminiszterről érdeklődött. A kormányfő ugyanis megbízta Pintér Sándort, hogy világítsa át az egészségügyet. Néhány újságíró azt firtatta, hogy a miniszterelnök miért kerülte meg az egészségügyért felelős emberi erőforrás minisztert, Kásler Miklóst, aki mellesleg orvos is. Kardos kolléga inkább azt kérdezte, hogy Kuncze mit szól Pintér újabb pozíciójához. A faramuci helyzetet nem akarta nyilvánosan kommentálni a volt belügyminiszter, ezért az álláspontját így foglalta össze az újságíró: „Kuncze szerint addig nincs ennél is nagyobb baj, amíg nem maga Pintér vezeti a műtéteket Magyarországon.” (HírKlikk.hu, 2020.05.18.)  

Csakhogy ebből sosem lesz szállóige. Ezt a rutinos újságíró is tudta, ezért ezt a címet adta az interjúnak: „Amíg Pintér nem operál, nincs baj.” Ha most Kuncze volnék, megnyalnám mind a tíz ujjam, és elsajátítanám a szellemes mondatot. Ráadásul szokásos heti összeállításomba, a Lefülelt mondatokba is belevenném, mert utána lehetne tenni Balassa Tamás ma reggeli jellemzését Pintér Sándorról: „A kórházfőparancsnok belügyminiszter.” (Népszava, 2020.05.19.) A két mondás fölerősítené egymás hatását, ám ehhez engedélyt kellene kérni Kuncze Gábortól, erre pedig nincs idő. Ha volna, nem kéne megírni ezt a bejegyzést.

S hogy a jelenség korántsem elszigetelt, arra egy másik példa. Az egyik napilap szombaton interjút közölt Csank Jánossal. A labdarúgó válogatott volt szövetségi kapitánya kifejtette, hogy a koronavírus-járvány után mi várható a focistáktól, majd kibökte: „Egy-egy edzőtábor alatt együtt voltunk három-négy hetet, ha úgy tetszik: karanténban.” (Magyar Nemzet, 2020.05.15.) Ez sem igazán alkalmas szállóigének, az Index.hu munkatársa, Ághassi Attila azonban a neves edző társalkotójául szegődött. E címmel foglalta össze az interjú tartalmát: „A mi időnkben is volt karantén, az edzőtábor.” Ezt is elfogadnám a gyűjteménybe, kár, hogy Csank nem így mondta, Ághassinál pedig mégsem idézhető a szellemesebb változat.

Vajon hány száz közéleti személyiségünk kapott segítséget a jó tollú újságíróktól, hogy felturbózott mondataikat átörökíthessem a szállóigék rendszerváltás utáni gyűjteményébe?           

A címben föltett kérdés nem mond semmit egy digitális bennszülöttnek. Az életkora miatt aligha emlékszik a hatvan éve történtekre. A korosabbak talán hallottak valamit harangozni arról, hogy a Szovjetunió első embere elutazott New York-ba, hogy móresre tanítsa az imperialistákat. Aki többre kíváncsi, a világhálón megtalálhat egy nagy hírre vergődött fényképet. A lobbanékony természetű politikus éppen gesztikulál a szónoki emelvényen, magasra tartott kezében cipő látható. Abban egyetértenek a cipős botrány elemzői, hogy Hruscsov keze eredetileg üres volt. A lábbelit utólag montírozták a tenyerébe.

Jóindulatú értelmezés szerint azért, hogy pontot tehessenek egy végeláthatatlan vitára. Íme, a legérdekesebb feltételezések. 1. A szovjet pártvezető New York-ban vásárolt egy pár új cipőt, amely azonban annyira nyomta a bütykeit, hogy az ENSZ épületében levette. 2. Nem vette le, de befelé jövet az egyik cipő leesett a lábáról, és a kezében tartva hozta be az ülésterembe, majd maga elé helyezte, a dosszié mellé. 3. Az egyik amerikai fotóriporter oldalról, alulról lefényképezte a sor szélén üldögélő politikust, akinek mindkét lábán volt cipő. Ezek szerint a harmadikat az asztalon tartotta a biztonság kedvéért. (E fényképet nem találtam meg a világhálón. Ha mégis föllelhető valahol, akkor azt sejteti, hogy Hruscsov a kapitalizmus fellegvárában tudatosan készült egy kis botrányra.) 4. Van olyan értelmezés is, miszerint a páratlan cipővel csapkodta az asztalt, hogy hangot adjon nemtetszésének.

Mindez inkább csak azt magyarázza, hogy a helyén ülve babrált, pepecselt, szöszmötölt a cipőjével. Vagy azért, mert szorította a lábát, vagy pedig magára akarta felhívni a figyelmet. E mozzanat azonban aligha magyarázza, hogy a cipőt miért vitte volna ki a szónoki emelvényre. Az anekdota jellemzi ugyan az egyszerre temperamentumos és agyafúrt politikust, mégis maradnék az egyetlen bizonyítható ténynél, hogy ami történt (vagy nem történt), az 1960. október 12-én esett meg. Akkor, amikor az ENSZ közgyűlés az úgynevezett magyar kérdést tárgyalta. Hruscsov keresetlen szavakkal kérte ki magának, hogy a felszólalók megsértették a szovjet embereket. Holott a birodalmi politikát kárhoztatók 1956-ért a szovjet kormányt és személy szerint őt tették felelőssé. Csak tudnám, hogy Hruscsov asztalhoz csapkodott cipő nélkül is heves megnyilvánulása kire emlékeztet a mai politikusok közül.            

A legutóbbi napokban Karácsony Gergely borongott, Szijjártó Péter skandinávozott, Farkasházy Tivadar és Lakner Zoltán orbánozott, Ferge Zsuzsa rendszerezett, Csányi Vilmos vírusozott és Csank János karanténozott. Lefülelt mondatok.

A kormány és az ellenzék közös karanténban köhög egymásra. (Dalos György író, Mozgó Világ, 2020/5.)

Ne gondolja magáról se a dán, se az izlandi, se a finn, se a norvég, se a svéd külügyminiszter, hogy jobban tudja a magyarokról, hogy mi a jó a magyaroknak. (Szijjártó Péter külügyminiszter, Facebook.com, május 10.)

Ez nem diplomácia, ez állami szintre emelt trollkodás. (Szele Tamás újságíró, Forgókínpad.blog, május 10.)

Ha egyáltalán van esély arra, hogy korábban nem gondolt események bekövetkezzenek, akkor az most van. (Török Gábor politológus, Nyugat.hu, május 11.)

Az állam annyi, mint nemzetállam, s innen már csak egy lélektani ugrás a haza. (Galló Béla szociológus, Mozgástér.blog, május 11.)

Az Európába cihelődő debilitás ágaskodik. (Friss Róbert újságíró, Népszava, május 12.)

Jelenleg a magyarság a legüldözöttebb népcsoport Európában. (Bajkai István Fidesz-politikus, Heti TV, május 12.)

Ha szakításra kerülne a sor, igazából nem a Fidesz fog kilépni a Néppártból, hanem a Néppárt a Fideszből. (Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója, Magyar Hírlap Online, május 12.)

A „Ne írd alá, János!” reménytelen fohászkodás egy súlytalan pozícióban lévő súlytalan emberhez. (Ésik Sándor publicista Áder Jánosról, Azonnali.hu, május 12.)

Talán ki kellett volna festeni a szemem, gondolom a villamoson. Az arcomat úgyis eltakarja a maszk. (Rapai Ágnes költő, Facebook.com, május 12.)

A koronavírusból geopolitikai jelenség lett, mivel a kommunikáció lehetővé teszi, hogy órákon belül megtudhassuk, 20 ezer kilométerrel arrébb mi történik. (Csányi Vilmos magatartáskutató, Zalai Hírlap, május 13.)

Az átcsoportosítás lánykori neve megszorítás. (Surányi György közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke a járvány-költségvetésről, ATV, május 13.)

Orbán azért hangsúlyozza központi szerepét, mert politikailag nyerhetőnek ítéli a helyzetet. (Lakner Zoltán politológus, hvg.hu, május 13.)

Orbán hatalmi rendszere zsarnokság. (Ripp Zoltán történész, Magyar Narancs, május 14.)

Az embertelenség a rendszer lényege. (Ferge Zsuzsa szociológus, 168 Óra, május 14.)

Vélemény nem lehet rémhír. (Somogyi Zoltán szociológus, Facebook.com, május 14.)

Orbánt tízéves mondataival szokták szembesíteni, Cecíliát tíznapossal is lehet. (Farkasházy Tivadar újságíró, Újnépszabadság.com, május 15.)

A mi időnkben is volt karantén, az edzőtábor. (Csank János volt labdarúgó szövetségi kapitány, Index.hu, május 15.)

Egy siker lehet véletlen, több nem. (Náray Tamás divattervező és író, Magyar Hang, május 15.)

Nem az eszköz, ami a gondokat okozza, hanem akik az eszközt használják. (Sajó András jogtudós a Facebookról, 24. hu, május 15.)

Cudar évek jönnek. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, Népszava, május 16.)

Soha nem látott helyzet van a gazdaságban, az áprilisi adatok letaglózóak lesznek. (Schanda Tamás innovációs államtitkár, Portfolió.hu, május 17.)

Olyan országban élünk, ahol azt sem tudjuk, hogyan kell írni az egyik legfontosabb tisztséget. Néhány hete naponta látunk a képernyőn egy szomorú tekintetű, nehezen beszélő asszonyt, akinek a szavait úgy próbáljuk értelmezni, hogy a rangját hol tisztifőorvosnak, hol tiszti főorvosnak írjuk. Falus Ferenc a Mozgó Világ című folyóirat legfrissebb számában helyére teszi a dolgot, mondván: „A tiszti főorvost két szóban írjuk. Ez tudniillik két szakma. A tisztiorvoslás az egyik, a főorvos a másik készség.” Az úgynevezett jegesvödrös epizód után nehéz persze hinni neki.

Az alkalmilag egyesült ellenzék 2014-ben őt indította a főpolgármesteri székért Budapesten. Azzal lepett meg bennünket, hogy göcseji birtokán a felesége által kezelt kamera elé állt. Háta mögött feltűnt az erdő néhány fával, egy ló, amint zöld színű vödörből kortyolgatta a vizet, két kutya, amint vakaróztak, és egy harmincas hölgy, aki a másik vödörből jéghideg vizet zúdított a rövidnadrágos, csíkos zokniban álldogáló papájára. A látványtól annyira megijedt az eláztatott professzor kisunokája, hogy bömbölni kezdett. A nagy hírre vergődött jelenet szürreálisnak hatott, az ellenzék le is cserélte a főpolgármester-jelöltjét. Azt hittük, hogy Falus Ferencnek egy életre befellegzett.

A tragikomikus előzmény után írta meg most terjedelmes járványnaplóját a Mozgó Világba. Személyes és szakmai adalékokban bővelkedő szövegéből egy másik Falus Ferenc képe rajzolódott ki. Aki minden tud a közegészségügyről, naprakészen, röviden és pontosan fogalmaz, ráadásul nem mond olyasmit a járványválságról, amit mások - például egy kampánystáb tagjai - rágtak a szájába. Ha még ő volna az országos tiszti főorvos, vajon ellenállna-e a politika taktikai kívánalmainak? Ezt nem tudhatom, azt azonban sejtem, hogy ha a jegesvödör nem töri derékba a közéleti pályafutását, most jól járnánk vele budapesti főpolgármesterként.    

Ha ő ülne Karácsony Gergely kényelmetlen székében, akkor szakmai felkészültsége megóvta volna attól, hogy belelépjen a kormányzat ügyesen előkészített csapdáiba. Ezzel nem a jelenlegi főpolgármester politikai képességeit vonom kétségbe, csupán azt állítom, hogy a magasan képzett orvosprofesszort járványügyben nem lehetett volna megvezetni. Ha pedig országos tiszti főorvosként ő állna naponta a civilben lévő kormány-szóvivő és az egyenruhás rendőrtiszt között, talán el is felejtenénk neki azt a fránya jegesvödröt.  

A miniszterelnök tegnapi rádióinterjújából a bölléres hasonlatot ragadták ki az értelmezők. Az elméletieskedő típusban a budapesti főpolgármestert láttatta, aki ha „benősül a családba, akkor biztos lehetsz abban, hogy neked kell majd átmenned, hogy összeszereld a bútort”. E típus „vidéki” változatát is lefestette a disznótoros metaforával, ezt azonban nem dolgozta ki. Annyi azért kirajzolódott a képes beszédből, hogy Orbán Viktor vonzódik a gyakorlatias emberekhez, és ódzkodik az íróasztal mellett üldögélőktől.

Ismerős a típus, amelyet ő testesít meg. Rokonságom zömmel ilyen emberekből állt. Falun vagy kisvárosban éltek. Kevés pénzük volt, de a kertből ellátták a konyhát. A házukat saját kezűleg húzták föl, legföljebb a szomszédok segítségét vették igénybe. A disznót is ők vágták le, és dolgozták fel. A házfal görbére sikeredett, és a hurka meg a kolbász íze sem volt a legtökéletesebb. Mindenhez konyítottak, de valójában semmihez sem értettek. A másik utat választottam, amely a polgárosodáshoz vezetett. Polgár ugyanis az, aki jól megél a szakmájából, és fölös jövedelméből fizeti azokat a szakembereket, akik komfortosabbá teszik az életét.

A koronavírus-járvány előtti „ántivilágban” több szakember szolgáltatását vettem igénybe. A borbély csütörtökönként levágta a szakállam. A gyógytornász hétfőnként szinten tartotta a fizikai állapotomat. A kozmetikus negyedévenként megszabadított a faggyúmirigyek túltermelésétől. A könyves rendszeresen ellátott a legújabb kiadványokkal. A masszőr szerdánként enyhítette egy régi sportsérülés következményeit. A pedikűrös havonta egyszer lecsiszolta talpamról a bőrkeményedéseket. A pizzás vega feltéthez gluténmentes lisztből a lehető legvékonyabbra gyúrta a tésztát.

Március közepén valamennyien felfüggesztették az ipart, mert személyes érintkezéseket igénylő munkát végeztek, és akár járványgóccá is válhattak volna. Azóta is várják, hogy a miniszterelnök épp úgy háromhónapnyi „túlélő” jövedelemhez juttassa őket, mint a környező országok kormányai a szolgáltatásban dolgozókat. A polgárosodott országokban már a jóléti szolgáltatásokat fejlesztik, nálunk azonban még az iparosítás élvezi az elsőbbséget. Államunk nemcsak mértéken felül adóztatja az önmagukat foglalkoztató minivállalkozókat, hanem válság idején még cserben is hagyja őket.

Nem szerencsés, ha a falusi, kispénzű, önellátó környezetből érkezett miniszterelnök azt a filozófiát kényszeríti az egész országra, amelyet gyermekkorában megismert.  

Amikor tudomásomra jutott, hogy meghalt, megnéztem a kecskeméti újság online kiadását. A kulturális rovatban megjelent, hogy 95 éves korában hunyt el, a szöveg azonban fűrészporosra sikeredett. Kiollózott tények a Wikipédiából, amelyek mögül hiányzott az ember. A Petőfi Népe talán még sort kerít egy tartalmasabb, egyénibb, kecskemétibb portréra, íme, néhány vonás Udvaros Béla arcképéhez.

Dévay Camilla férje volt, aki másfél évtizedig számított a Katona József Színház vezető színésznőjének. Akkoriban csak annyit tudtunk róla, hogy politikai okból tiltották ki a fővárosból, és a legendás színigazgató, Radó Vilmos jóvoltából sikerült elhelyezkednie a Budapesthez legközelebbi vidéki színházban. Vili bácsit pedig onnan ismertük, hogy a fia, Béla az osztálytársunk volt az általános iskolában és a gimnázium első két évében. Béla bevitt a kulisszák mögé is.

Az akkor negyven körüli és fantasztikus jelmezekben pompázó Camilla nénit nem mertem megszólítani, de egy másik színésznő, az epizódszerepeket játszó Göndör Klára kamasz lányát, Várhegyi Terézt annál inkább. Ő pedig istápolt egy nála néhány évvel fiatalabb színészgyereket, Dévay Camilla és Udvaros Béla kislányát. Dorottya később az ország szeme láttára nőtt Kossuth-díjas színésznővé. A papája évadonként egy rendezést kapott Vili bácsitól. S mert mindig elkísérte királynői megjelenésű feleségét Kecskemétre, a fennmaradó időt azzal töltötte ki, hogy a színházzal szemközti Katona József Könyvtárban felolvasóesteket, drámatörténeti előadásokat tartott.

Házi könyvtáram becses darabja egy harmadik Béla, Osváth Türelmetlen dramaturgia című könyve, melyet  diákköri aktivitásomért Udvaros Bélától kaptam. 1958 és 1964 között minden bérleti előadást láttam a Katona József Színházban. Például Galambos Erzsit, amint szubrettként a feje fölé emelte a lábát, a szintén száműzött Bárdy Györgyöt komoly és vidám szerepekben, és Dévay Camillát is, amikor a férje rendezésében fővárosi színvonalon játszotta Mását Csehov Három nővérében vagy Kocsma Jennyt Brecht Koldusoperájában.

Amidőn már Budapesten éltem, és Udvaros Béla is itt szervezhetett magának színházat a Duna-palotában, el-eljártam az előadásaira. Az a benyomásom, hogy tegnap személyében vérbeli színházi embert veszítettünk el. Az már a sors iróniája, hogy ha rendezőként több lehetőséget kapott volna kecskeméti éveiben, akkor kevesebb ideje maradt volna ránk, diákokra. Akik az ő közreműködésével szerettük meg a színházat.  

A gyulai ügy élénk visszhangot keltett a nyilvánosság fórumain. A kormánypárti sajtóban nem is titkolt kajánsággal adták közre, az ellenzékiben aggódva. A hatósági vegzálás egy fészbukos bejegyzéssel hozható összefüggésbe. 

A gyulai Fidesz-szervezet volt elnöke, a Momentum jelenlegi pártoló tagja Hadházy Ákos ellenzéki politikus álláspontját osztotta meg a digitális ismerőseivel. Mármint a sajátjaival. Ezt azért hangsúlyozom, mert egy bíró újságcikkben fejtette ki, hogy ha valaki bejegyzést tesz föl a közösségi üzenőfalára, akkor nem ad felhatalmazást a korlátlan közlésre. Írását legföljebb azok oszthatják meg, akik a digitális ismerősei közé tartoznak. Hadházy honatya közösségi oldalát 97865-en követik, és ha a gyulai úr is közéjük tartozik, a rendőrök inkább csak mások elrettentésére vehették elő. A sajtóhírek azonban arról is árulkodnak, hogy a házkutatásnak volt még egy oka. A házigazda az ellenzéki politikus bejegyzéséhez fűzte, hogy a helybéli kórházban sok ágyat ürítettek ki.

Számot is írt, amit azért nem ismétlek meg, mert akkor talán én is rémhírt terjesztenék. Ezzel akadályoznám a járvány elleni védelmet, ez pedig a módosított büntető törvénykönyv szerint egy és öt év közti börtönbüntetéssel kecsegtet. Nem kellett ahhoz a járvány és a Btk szigorítása, hogy az ilyesmi bekövetkezzék. A tatai, egyébként kormánypárti polgármester néhány éve zokon vette, hogy egy helybéli megosztotta ama fészbukos bejegyzést, amely egy műemlék-ház elkótyavetyélését tette szóvá. A megosztó hozzá is fűzte a véleményét, és némi hercehurca után tízezer forintot kellett fizetnie.

Vajon azért-e, mert illetéktelenül osztotta meg a bejegyzést, vagy azért, mert a saját véleményét is kifejtette? Az ügye mindenesetre kísértetiesen hasonlít a gyulaira. A Facebook-bejegyzések megosztása, illetve kommentelése miatt a járvány előtt 19 netezőt fényképeztek le elő- és oldalnézetből, ráadásul ujjlenyomatot is vettek tőlük. Még nem csukták le, de már rabosították őket. Azóta úgy változott a helyzet, hogy a kormányzat rendkívüli felhatalmazást kapott az országgyűlési többségtől, és a büntető törvénykönyv módosítása olyan lazára sikeredett, hogy a kormány válságkezelő tevékenységét kritikával illetők aligha ússzák meg tízezer forintnyi büntetéssel.

A mostani nyilvánosságban a gyulai mellett van már egy szerencsi ügyünk is. A jelek pedig arra utalnak, hogy mindig akad majd följelentő, aki rémhír-terjesztést lát a bíráló megnyilvánulásokban.    

A magamfajta médiatanár elég sokat dolgozik a nemzedéki elméletekkel. A legtöbbet a lengyel Ryszard Kapuscinski könyveiből tanultam. Nála például digitális bevándorlónak számít a korosztályom. A gyerekeim alkotják a digitális bennszülöttek generációját, az unokáim nemzedékét pedig a latin ábécé utolsó betűivel és a görög első betűjével jelöli a szakirodalom. Alighanem ezért olvastam megkülönböztetett érdeklődéssel Steigerwald Krisztián interjúját a Népszava mai számában. Nemrégiben jelentette meg a Generációk harca című könyvét, amelyben hat nemzedéket különböztet meg.

A veteránok szerinte 1945 előtt születtek. A baby-boomerek pedig 1946 és 1964 között. Ők ama férfiak és nők nászából származnak, aki túlélték a második világháborút, és úgy döntöttek, hogy családot alapítanak. Az X generáció tagjai 1965 és 1979 között látták meg a napvilágot, közéjük tartozik két gyermekem is, Zsófi és Peti. Az Y nemzedék tagjai 1980-94 között születtek, mint a harmadik gyerekem, Zsuzsi. Z generációnak nevezzük azokat, akik 1995 és 2009 között örvendeztették meg létükkel a szüleiket, közéjük tartozik két unokám, Dávid és Panna is. A kutatók kifogytak a latin ábécéből, ezért a görögből kölcsönöztek nevet a következő nemzedéknek. Az alfa generáció tagjai 2010-től születtek, mint a másik két unokám, Samu és Bálint is.

A hozzám legközelebb álló emberek így személyesítik meg a generációs elméletet. Kár, hogy akinek (e sorok írójának) azért van némi köze a jelenlétükhöz, kimaradt a szórásból. Apám 1944 végén szovjet hadifogságba esett. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy besszarábiai katonák vitték magukkal Berlin irányába, aki maguk között románul beszélgettek. Apám erdélyi lévén, a két világháború között román iskolában tanult, és fogva tartói a magyar nyelvterületen tolmácsként használták. A cseh határ előtt azonban elengedték, így érkezett 1945 elején anyám családjához. Február 5-én keltek egybe, én pedig november 23-án születtem. Hiába vagyok háború utáni gyerek, a megújult életkedv egyik következménye, nem lehetek se veterán, se baby-boomer. Két nemzedék közé szorultam.

A digitális bevándorló címét persze megtarthatom. X generációs fiam 1986-ban, nyolcéves korában kapta az első számítógépet, egy Commodore 64-et, ezzel magyarázható, hogy számítástechnikailag hét évvel idősebb nálam. A gyakorlati ismereteket tőle tanultam, az unokáim pedig digitális fogyatékosságaimat elnéző jóindulattal javítgatják.            

Kri gyárvárosi lány. Észak-magyarországi iparvárosból került a főiskolára, ahol tanítottam. Először csak az alt hangjával tűnt ki a csicsergő évfolyamból. Az amatőr színjátszók között pallérozódott az orgánuma, meg aztán cigarettázott is. Később rájöttünk, hogy nemcsak jól adja elő a cikkeit, hanem jól is ír. A diákportál egyik alapembere lett, majd a diploma megszerzése után Pestre jött, és elvégezte a közgazdasági egyetemet is. Egy félprofi (alternatív) színtársulat tagja, épp mostanában lakták be egy patinás mozi épületét.

A közösségi oldal algoritmusa figyelmeztetett, hogy Krinek ma van a születésnapja. Kedves tanítványom, nem kéne írásban, rideg istenéltessével köszönteni. Fölhívtam inkább, és beszélgetés közben felötlött egy idestova tízéves történet. Az ingatlanközvetítő cég tulajdonosa, aki szponzorálta a diákújságunkat, meghívta az egyik pártalapítvány befolyásos személyiségét. Ismerkedjen meg a diák-újságírókkal, hátha leesik egy-kétmillió forint a portál működtetésére. Az ország különböző részeiből tizenöt-húsz tanítványom érkezett a budapesti pinceklubba, hogy elkápráztassák a vendéget. A közismert hölgy kedvtelve nézte, hallgatta őket, miközben kavargatta a kávéját.

A mellé adott győri keksz alsó és felső rétegét pedig aprólékos munkával szedte le a középütt lévő csokoládéról. Már nem emlékszem, hogy a kekszet ette meg vagy a csokoládét, a lényeg amúgy is az, hogy e mozzanatot írta meg Kri egy csipkelődő jegyzetben. Ha előnyben részesítem menedzserünk tiszteletre méltó szándékát, és szakmai érdemei elismerése mellett nem közlöm a korjellemző szösszenetet, akkor cenzúrázom a diákok lapját, és elveszem Kri kedvét az újságírástól. Ha vállalom a megjelenés kockázatát, akkor pedig lőttek az anyagi támogatásnak. Némi hezitálás után vállaltam a közlést, a szakmai színvonal ugyanis biztos volt. De vajon ezen múlt a diákportál léte? (Nem maradt fenn, ma már csak szép és fájó emlék.)

Mindezt körülbelül így meséltem el ma reggel Krinek. Viszonzásképpen elmondta, hogy a karanténban, időmilliomosként ilyesmiről töri a fejét. Hol van a határvonal az alternatív és a kőszínházi társulatok között? A kevés pénzzel (vagy a járvány idején jövedelemnélküliséggel) járó állapotból érdemes-e átlépni a biztonsággal kecsegtető állami létbe? Vajon érdemes-e megfizetni a határátlépés árát? Búcsúzóul azt ígérte, ha töprengéséből színdarab lesz, meghív a bemutatóra.    

A sajtóban milyen következményei vannak a koronavírus-járványnak? Ezt firtatta a Media1.hu szakmai portál. A lapigazgatók és ügyvezetők nem nagyon strapálták magukat érdemi magyarázattal. A legtöbben úgy tettek, mintha a legutóbbi hetekben semmi sem történt volna. A kivételek közé tartozik Lukács Csaba, a Magyar Hang lapigazgatója, aki így foglalta össze a szerkesztőség helyzetét: „Egyedül a külső keretet fogtuk vissza.” A külső keret a honoráriumokra fordított összeg ama része, melyet nem a belső munkatársak számlájára utal át a kiadóhivatal.

E sorok írója még olyan redakcióban tanulta az újságírást, ahol a belső munkatársak szerkesztőként kapták a fizetésüket. Versenyezhettünk persze a szabadúszókkal (neves írókkal, publicistákkal, kritikusokkal), ha megközelítettük a külső szerzők színvonalát. Aztán megérkeztek sajtónkba a külföldi tulajdonosok, akik a gazdaságosságra hivatkozva fokozatosan szűkítették a külső keretet. A belső munkatársaktól pedig elvárták, hogy a fizetésükért ne csak szerkesszenek, hanem írjanak is. Most meg azon tűnődöm, vajon hogyan is állunk a belső és külső arányokkal a három hetilapban, amelyeket rendszeresen olvasok.

A Magyar Hang 29 szerzőt foglalkoztat a legutóbbi számban. Ez elég ahhoz, hogy többnyire tartalmas írásokkal töltsék ki a terjedelmet. Mintegy harmadnyi a külső szerzők aránya, ám van egy belső munkatárs (Majláth Roland), aki négy cikkel véteti észre magát. Pethő Tibor épp úgy hárommal, mint Lakner Dávid. Ők hárman akaratlanul is jelzik a befelé fordulást, amely azonban még nem bontakozott ki mindenki számára érzékelhető módon.

A Magyar Narancs szerzői hasonló létszámban, arányban és minőségben írták tele a múlt csütörtöki számot. A szerkesztők ügyeltek arra, hogy a belső munkatársak két cikknél többel ne legyenek jelen. (A külső szerzőknél az egyetlen cikk magától értetődik.) A legutóbbi lapszám arról árulkodik, hogy a kiadóhivatalt a vírusválság egyelőre nem készteti a hetilap átlagszínvonalát veszélyeztető takarékosságra, például a külső szerzők megrövidítésére.

A 168 Óra évek óta küszködik anyagi gondokkal, a smucig tulajdonos immár a harmadik szerkesztőséget fogyasztja. Az egyébként jó tollú belső munkatársak kénytelenek elviselni, hogy az a fránya járvány katalizátorként gyorsítja fel az eljelentéktelenedés folyamatát. A legutóbbi számot mindössze 19 szerző jegyzi, a belsők közül Sebes György négy, Kárpáti János pedig három cikket írt belé. Egyre kevesebb a külső szerző, mert nincs rájuk keret. Kár.